Színtézis

független színházi portál

When The Saints Go Marching In

A világba bevonul az Antikrisztus szamárháton dohányozva, miközben a valódi Jézus azzal van elfoglalva, hogy elintézzen egy szeplőtelen fogantatást, aminek eredménye elvileg a világszabadító hős, Tótferi lesz. Tótferi el is indul a nemlétből a lét felé, de hogy meg is érkezik-e, annak már tulajdonképpen nincs is jelentősége.

Nehéz, réteges, napokig gondolkodós előadás a Kárpáti Péter szövegéből és rendezésében készült Tótferi. Mint általában, ha nagy változások zajlanak a világban, előkerül kultúránk egyik alapja, a keresztény tanítás, hogy megvizsgáljuk, hogyan is játszódhatnának le helyzetei egy ilyen, változó környezetben.

A történet alapja egy faluszéli szegény asszony története, aki befogadja a vándorló Jézus Krisztust és Szent Pétert. Cserébe ezek ketten ellátják minden földi jóval, hat disznót, palotát varázsolnak köré, sőt még a párját is visszahozzák a gödörből, ahova ötven éve beleesett. Krisztus urunk előbb borrá, majd pálinkává változtatja a háztartás összes vizét, mulatozás kezdődik, és valahogyan (természetesen nem a szemünk előtt) megesik a szeplőtelen fogantatás is.

Érdekes páros ez a Jézus-Szent Péter kettős. Jézus (Fekete Ádám) alakjában mintha egy középkorú székely embert látnánk: tudja ő, hogy a világ nemsokára megszűnik, eljön az Antikrisztus és elő kell teremteniük valahonnan a világhősét, de nem idegeskedik a dolgon, nem is nagyon emlegeti, csak amikor muszáj. A szülő asszony szenvedéseit is ezzel a rezignációval nézi: majd ha eljön az ideje, akkor szabadítja meg a fájdalmától. Ez egyszerre mutat egy modern, huszadik századi szkeptikus, és egy nagyon ősi, feltétel nélkül bizalmon alapuló Istenhez való viszonyt. (Ez megjelenik a nyelvben is: Kárpáti szereplői egyszerre hordoznak régi nyelvjárási jellegeket és beszélnek néha túlzottan is angolosodott nyelven.

Ezzel szemben Szent Péter (Szabó Zola) a Krisztus mellett járó hús-vér ember, emberi gyarlóságokkal és félelmekkel. Együttérez embertársaival, és folyamatosan próbálja elérni, hogy Jézus segítsen rajtuk.

Kettejük viszonya is sokszorosan ellentmondásos. Folyamatosan versengenek egymással, ellentéteiket csak akkor teszik félre, mikor a szegényasszony életkörülményein javítanak. Ez a versengés és Szent Péter figurája (akinek egy pillanatra az is megadatik, hogy Isten legyen, de nem tudja uralni a képességeit) felveti a kérdést: hol az ember helye az Isten mellett? Melyik a helyes? Feltétel nélkül hinni és várni, hogy az Úr tegye, amit jónak lát, vagy tenni, akár azzal a kockázattal is, hogy romlik a helyzet?

A szegényasszony (Stefanovics Angéla) figurája szépen kidolgozott, parodisztikus jellege nem csúszik át mesterkéltségbe. Jó szándéka végig megmarad ugyan, de ahogy (Jézus és Szent Péter jóvoltából, bár ezt ő nem tudja) egyre több vagyonra tesz szert, a jó szándékhoz társuló cselekvő kedv egyre inkább elmarad, s a segítség a szavak szintjére redukálódik.

Az előadás második része egy jelképes, sokértelmű térben játszódik: Tótferi, a világhőse tudatra ébred, és elindul megkeresni a doktort, hogy segítsen vajúdó édesanyján. A világhőse itt mint egy gyermeki képzelet által életre hívott háború (a borotvák és poroszkák között) tábornoka jelenik meg. Technikailag pedig mint árnyék, egy icipici kis árnyék a doktor nagy alakja mellett (ezt egy alulról a plafonra világító telefon fényéhez való közelebb, illetve távolabb állással érik el, az előadás ezen része majdnem teljes sötétben játszódik.)

A valódi ellenség, akit Tótferinek le kell győznie, mégsem a borotvák vagy a poroszkák kapitánya, hanem maga az Antikrisztus, a romlás, a céltalan élet, aminek az ellenszere csakis egy gyermek születése lehet. Persze ezt ő még nem tudja. Csak azt tudja, hogy ki kell jutnia, nehogy az anyja belehaljon a fájdalomba. El is indul, de a doktorral együtt mélyre zuhannak, „dohányércbe”. Nem mozdulhatnak addig, amíg az első fecskével el nem jön az ideje (itt a rendező tehát a sors/Isten hatalma mellett teszi le a voksát). Végül, mikor eljut a világ ajtajáig és az kinyílik neki, a kiáradó fény űzi el az Antikrisztust.

Megszületik tehát a gyermek, akiről gyorsan kiderül, hogy kislány lett, Julcsika. A csalódás tapintható. Tótferi, mint a fiúgyermek, a hős utáni vágy, leforrázva áll, Jézus és Szent Péter is csalódottan távozik. (Milyen érdekes, hogy fel sem merül, hogy esetleg a lánygyermek lehetne a hős.) Miután mindenki elment, és a szülők végül hármasban maradnak babájukkal, mégis azt látjuk, hogy a legnagyobb Antikrisztus, a céltalanság, eltűnik, a gyermek a szülők egész világát betölti.És felmerül a kérdés: vajon nem elég-e ez? Vajon nem ez-e a legtöbb, ami történhet, hogy két emberi élet innentől kezdve egy szép célnak, a gyermek felnevelésének szentelve folyik tovább? Nem ebben áll-e a világ megmentése?

Az előadás annyira sokrétegű, hogy egyetlen megtekintés után lehetetlen az egész rendszerét pontosan összefoglalni. Megjelenik egy általános fordulópont, nagy értékrendváltozás (amit egyébként egyre többen vizionálnak a színházban), hatalmas mennyiségű gondolat a segítség és a megváltás-megmentés természetéről. Érteni elsőre nehezen lehet. Érezni viszont annál inkább. És a zárlatban, a gyermeküket a karjukban tartó szülők látványától legalább akkora melegséget érzünk, mint ők maguk.

Elefánti Emma
Fotók: Mónus Márton

A bejegyzés trackback címe:

https://szintezisonline.blog.hu/api/trackback/id/tr4314174933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kövess minket Facebook-on is!

Címkék

Alföldi Róbert (2) Ascher Tamás (2) Átrium (2) Bánfalvi Eszter (1) Bányai Kelemen Barna (1) blog (11) Bodó Viktor (1) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Csákányi Eszter (2) Czajlik József (2) Danis Lídia (1) Dollár Papa Gyermekei (1) Elek Ferenc (1) Esterházy Péter (1) Fekete Ernő (2) FÉM (1) FÉM Színház (1) Fesztiválzenekar (1) Fodor Tamás (1) Forte (1) Für Anikó (1) Hegedűs a háztetőn (1) Hegymegi Máté (1) Herczog Noémi (1) Hevér Gábor (1) Homonnai Katalin (1) interjú (12) Jászai Mari Színház (1) k2 (1) Kárpáti Péter (1) Katona József Színház (5) klasszik (18) konfliktuskezelés (1) Kricsfalusi Beatrix (2) kritika (43) Kurta Niké (1) Lovas Dániel (1) Mácsai Pál (1) Makranczi Zalán (1) Maladype (1) Mészáros Blanka (1) Molnár Piroska (1) Mozsár Műhely (1) Mucsi Zoltán (1) Művészetek Palotája (4) MU Színház (1) My Land (1) Nemzeti Filharmonikus Zenekar (1) Nemzeti Színház (1) Nyakó Júlia (1) Olasz Renátó (2) opera (4) Örkény Színház (2) Orlai Produkciós Iroda (2) Pallagi Melitta (1) PanoDráma (1) Polgár Csaba (1) Radnóti Színház (1) Recirquel (1) Rózsavölgyi Szalon (1) Rujder Vivien (1) Sipos György (1) Spilák Lajos (1) Stereo Akt (2) Stohl András (1) Stúdió K (6) szabadegyetem (2) Szamosi Zsófia (1) színház (1) Szkéné (5) Szkéné Színház (4) tánc (1) Tenki Réka (1) Trafó (1) Trokán Nóra (1) Tünet Együttes (1) Udvaros Dorottya (2) újcirkusz (1) Urbán András (2) Vígszínház (2) Weöres Sándor Színház (1) Woyzeck (1) Ziggurat Project (2) Zsótér Sándor (1) Címkefelhő