Színtézis

független színházi portál

Pénzt vagy életet?

Pénzt vagy életet? Ez az alapkérdése a Stereo akt és a Mentőcsónak egység közös színházi társasjátékának, a Cím nélkül: hajlék-kaland-játéknak. Ahogy a neve is mutatja, játékról van szó, amelyben Kőszegi Mária és Szabó Zola színészek mellett szerepel Balog Gyula hajléktalan aktivista, illetve szakértőként részt vesz Szenográdi Réka szociális munkás.

Három csapat játszik Mária, Zola és Gyula vezetésével, akik egy-egy fiktív karaktert személyesítenek meg. Minden csapat egy bizonyos összeggel indul játékba. Egy féléves időszakot kell túlélni, amely októbertől márciusig tart. Minden döntéssel vagy pénzt veszítenek (szerencsés esetben nyernek), vagy az éveik száma csökken. Az évek száma egy fehér, egy szürke és egy fekete sávban látszik, ha elérnek a fekete sávig, nincs kiút, csak a kéregetés. A végcél, hogy sikerüljön összegyűjteni fél év alatt 100 ezer forintot, ami a belépő összeg egy albérlettámogatás igénybe vételére.

A játékról, annak hatásáról, és az október 15-én hatályba lépett hajléktalantörvényről beszélgettünk Balog Gyulával, Kőszegi Máriával és Szenográdi Rékával.

hajlek_kicsi.jpg

A hajléktalanság a körülötte lévő tényezők folyamatosan változnak, csak az nem, hogy egy állandó jelenségről van szó. 2016-ban mutattátok be az előadást. Hogyan készültetek rá, milyen egy érzékenyítő előadás próbafolyamata?

Kőszegi Mária: Ez egy olyan szociális probléma, amiről beszélni KELL. Minket Martin (Boross Martin, az előadás rendezője – a szerk.) keresett meg, hogy szívesen csinálnának egy színházi társasjátékot, olyasmit, mint a Szociopoly, csak szerették volna, hogy ez kifejezetten hajléktalanságról szóljon.  Elkezdtünk jeleneteket keresni hozzá, Martinék interjúkat készítettek érintettekkel, felhasználtuk a Fedél Nélkül cikkeit, valós történeteket csempésztünk bele, ezeket jelenetekbe ágyaztuk, majd impróztunk rá.

 legtöbb érzékenyítő vagy dokumentumszínházi előadásnál általában szakértőket vagy érintetteket nem szoktak bevonni konkrétan az előadásba, főként a háttérben vannak jelen. Miért volt fontos most, hogy egy hajléktalan aktivista és egy szociális munkás is szerepeljen?

Szenográdi Réka: Gyulával mi már dolgoztunk együtt, közösen csináljuk az Első kézből a hajléktalanság című programot, ami egy rendhagyó osztályfőnöki óra, főleg gimnáziumi osztályoknak visszük. Picit más megközelítést tud hozzáadni egy szociális munkás, és az is fontos, hogy az érintettek is beszéljenek első kézből, ahogy a program neve is mondja. Itt is szerintem ez a helyzet, az érintett az, aki színészként bemutat egy életutat és részt vesz a játékban teljes eszköztárral, én inkább csak információkat adok át ebben a játékban. Nagyon örültem a felkérésnek, mert ez egy olyan előadás, amiben a szakmai rész is nagyon jól megszólal, mert valós információkat is kapnak, nem csak egy átlényegülés a közönség számára.

Balog Gyula: Én koordinálom az Első kézből a hajléktalanságról programot. Martin látta, hogy valamelyest folyékonyan tudok beszélni, ami ez mindenképpen előny, és szerette volna, ha az előadásban benne van egy érintett is a profi színészek mellett, mert így sokkal hitelesebb a történet. Így lett végül két színész, egy szociális munkás és egy hajléktalan.

_dsc9876.jpg

Hogyan raktátok össze a játékokat, mik voltak a fő szempontok?

M.: Adottak voltak azok a szituációk, amiket Martinék összeszedtek az érintettekkel készített interjúk alapján, és mi főleg ezekből indultunk ki. Van például egy olyan jelenet, amikor kiteszik a hajléktalan embert a szállóról. Akkor erre mi vagy impróztunk, vagy Martinék hoztak egy ajánlatot, amit megírtak, és a jelenet után illesztettük azokat a valós információkat, amik aktuálisak és tényleg megtörténtek.  Egy másik jelenet esetében egy férfi felajánlja a lánynak, az én karakteremnek, Zsófinak, hogy ad neki húszezer forintot, ha felveheti kamerára, ahogy eszik. Ilyenkor én kinézek a csoportomra, gyorsan megbeszéljük, hogy elvállaljuk-e vagy sem, döntünk, aztán Réka a jelenet végén beszúr egy szakmai kommentet. Az volt a legfőbb szempont, hogy úgy dolgozzuk össze a jeleneteket, hogy mindegyik után elhangozzon egy tényszerű információ.

Mik a visszajelzések, milyen gyorsan tud akklimatizálódni a közönség ebben a játékban?

M.: Én azt veszem észre, elég gyorsan belerázódnak.

Gy.: Igen, de inkább a diákok, a felnőttek kicsit lassabban állnak át, lassabban is döntenek. A diákok sokkal gyorsabbak, sok mindent nem értenek, de könnyebben veszik a játékokat, nyitottabbak. A felnőttek az elején bizonytalanabbak, de azért ők is belerázódnak a végére. Elég sok tanulsággal mennek ki a teremből…A tavalyi évadban kezdtünk el egy beszélgetést, amikor feltehetik azokat a kérdéseket, amik az előadás kapcsán megfogalmazódtak bennük. Volt olyan, aki megjegyezte, mennyire meglepődött, hogy egy hajléktalan ember tud folyékonyan beszélni…Szóval nagyon nagy szükség van ezekre az előadásokra, bármilyen formában.

Sz. R.: Az jön valószínűleg egy ilyen előadásra, akit eleve érdekel a téma vagy érzékeny rá, de a fő cél az lenne, hogy olyanoknak adhassuk elő, akik semmit se tudnak róla, mégis határozott véleményük van. Információt is adunk át, és a szerepek, helyzetek próbálják árnyalni, milyen ember az, aki hajléktalanként él.  A diákok esetében azt látom, hogy nagyon érdeklődőek, nekik minden új, és emiatt, hogy mi ennyi információt adunk át és még bele is élhetik magukat a helyzetbe, azt mondom, náluk jobban hat. Felnőtteknél inkább az információátadás az, ami jobban működik, plusz érveket kapnak a már meglévő véleményük mellé, tehát sokkal tudatosabbak lehetnek abban, amit eddig mondjuk csak általánosságban képviseltek. Volt olyan nézőnk is, akiről kiderült, hogy komoly előítéletei vannak; azt gondolom, hogy ilyenkor a párbeszéd a siker. Ennek mindenképp van értelme, hogy beszélgessünk erről, és hogy ne szalagcímek alapján tájékozódjon valaki egy olyan összetett problémáról, mint a hajléktalanság.

Gy.: Az a sajnálatos az egészben, hogy azok jönnek erre az előadásra, akiknek nem feltétlen van rá szükségük, azok meg nem jönnek, akiknek pedig nagyon nagy szükségük lenne rá…

_dsc1183.jpg

Ha nézitek az eredményeket, mik szoktak kijönni, hogy teljesítenek a csapatok?

M.: Nagyon változó. A felnőttek általában praktikusabban gondolkodnak, ők arra mennek rá, hogy oké, éljük túl az egészet, hiszen egy októbertől márciusig terjedő időszakot játszunk végig. A diákok azért gyakran elvesznek, ha nincs egy élelmesebb a csoportban…Pénzt vagy életet: e között a kettő között kell mindig választani, és a diákok rendszerint végeznek a fekete sávban, ahol már csak kéregetni lehet, és olyan testi-lelki állapotban vannak, amiből szinte lehetetlen kijönni.

Sz. R.: Kijönni az egészből és még nyerni is, tehát hogy meglegyen a 100 ezer forintnyi összeg, ha jól emlékszem, egynél több csapatnak nem sikerült még, amióta megy a játék. Ha a szürke sávban sikerült maradniuk, akkor az utóbeszélgetésen ezt nagyon jól fel lehet hozni. Annak az a legnagyobb előnye, hogy ilyenkor az ember kicsit még a játékban van, de már arról beszélget, hogy mi történik, ha megbetegszem, hogyha már nem csak az van, hogy pénzt kell gyűjteni, hanem bejön a hideg, esetleg, ha megalázó helyzetbe kerülök munkakeresésnél, vagy ha a szállóra nem mehetek a párommal együtt. Ezeket a kérdéseket nyitogatjuk ki és próbálunk rávilágítani, hogy milyen dilemmákkal küzdenek a hajléktalan emberek. Végeredményben egyébként nagyrészt életben szoktak maradni, de sokszor belecsúsznak a fekete sávba.

Gy: Az nekem egy nagy fájdalom, hogy teljesen nyilvánvalóan elmondjuk, hogy mi a megoldás, ugyan nem szó szerint, de érthetően, mégis nagyon kevés csapat jön rá, hogy ki a felelős az egészért. Nem igazán jönnek rá, hogy ez egy rendszerszintű probléma, főleg a diákoknak nehezebb ezen gondolkodni.

M.: A felnőtteknél az utóbeszélgetés általában kifut arra, hogy a Parlamentben kellene inkább változtatást eszközölni, ezt a rendszert eltörölni és egy élhetőt felállítani. A legutóbbi kilépő másfél órás volt, az volt eddig a leghosszabb. Azt éreztem, még napokig ülhetnénk ott, mert olyan közönség jött létre. A diákoknál többször van az, hogy „na, mit csináljunk? Hát, nem tudom. Mit?

Titeket mint közösséget, mint alkotócsapatot hogy érintett az október 15-én hatályba lépett hajléktalantörvény?

Gy.: Erre csak annyit tudok mondani, hogy ismét bebizonyosodott, hogy az emberi hülyeségnek nincsenek határai.

M.: Én nem hittem el.

Sz. R.: Az a baj, hogy azt hisszük, van egy határ, amit nem mernek átlépni. Ezzel a törvénnyel viszont kiderült, hogy gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni. Politikailag önmagában logikus lépésről van szó…

Gy.: Nem, egyáltalán nem.

Sz. R.: De igen, politikailag abszolút „logikus”. Van egy határ, amit átléptek, és ez felveti azt a kérdést, hogy mikor kényszerülök abba a helyzetbe, hogy totálisan végrehajtóvá válok.   

Gy.: Valóban. „Megoldottuk” a migránshelyzetet, most jönnek a hajléktalanok. Valakinek mindig bűnösnek kell lennie. Amiért a Szociopoly és a sok ilyen érzékenyítő program is létrejött, az az, hogy rávilágítsunk: a szegény emberek le vannak szarva.

hajlek_kicsi_2.jpg

Ezeket az új, megváltozott körülményeket hogyan tudjátok adaptálni az előadásba?

M.: Az előadásban van egy rész, amikor az egyik csapatnak arról kell döntenie, hogy ottmaradjon-e a téren, ahol berendezkedett, vagy sem. Ha ottmarad a téren, jön egy közteres és megbünteti, ha elmegy, mínusz egy év az életéből, hiszen új rutint kell kialakítania, boltot keresnie, ami megterhelő. Ez eleinte nem volt benne az előadásban.

Sz. R.: Régebben is alaptörvényi szinten szabályozták a hajléktalanságot, de ott volt sok egyéb szempont, közegészségügyi, együttélés szabályai szerinti, stb. Most ez nincs, ki van mondva, hogy a hajléktalan lét egy közösségre káros életforma, ezért ezt a jelenetet meg kellett változtatnunk. A pénzbírság nem opció a szabálysértés kiváltására, börtön vagy közmunka a büntetés, miközben egyébként a perköltséget a hajléktalan emberre terhelik.

Gy. : Az a legnagyobb baj, hogy a hajléktalanokat konkrétan bűnösnek kiáltják ki. 2014 októberében a polgármesteri választásoknál összesen 187 szabálysértési eljárást csináltak egy hónap alatt, előtte öt év alatt ennek a töredékét, szóval ez csak példastatuálás miatt volt szükséges. Most gyakorlatilag ugyanez a helyzet.  

Sz. R. : Az a szerencse, hogy van annyi szabadságunk előadásszinten, hogy folyamatosan be tudjuk emelni az aktualitásokat. Az a feladatunk, hogy mindig az adott helyzetre reflektáljunk.

A mostani helyzet ismeretében hogyan tovább, mik a távlati terveitek?

Gy.: Nekünk az a célunk, hogy az egész társadalomnak kinyissuk a szemét. Haladunk, mert most azok az emberek, akik eljönnek az előadásra, a végén már megkérdezik, hogy „oké, mi a francot csináljunk?” Eddig nem kérdezték meg. Az a fontos, hogy ne legyen egy ilyen vákuum a hajléktalan vagy hátrányos helyzetű emberek és a többségi társadalom között.

Sz. R.: Igen, az a lényeg, hogy ne két világként kezeljük ezt, hanem gondoljunk egyként az egészre, és főleg arra, hogy ez akár veled is megtörténhet. Innentől kezdve azt hiszem, mindenki felelősséget tud vállalni, hogy mit hisz el a sajtóból és mit nem, és magában helyre tudja állítani ezeket a dolgokat, hogy mit tud ehhez hozzátenni. Önmagában az is jó, ha nem hiszi el az ember azt a nagyon egyszerű képletet, hogy a hajléktalan ember csak saját maga tehet arról, amilyen helyzetbe került. Észre kell venni, hogy ez egy sokkal összetettebb probléma, meg kell vizsgálni rengeteg tényezőt.

M.: Mi visszük tovább ezt az előadást, amíg lehet, nekünk erre kell koncentrálni.

 

Az interjút Gerencsér Anna készítette.
Interjúfotók: Marjanovic Mira
Előadásképek:  STEREO AKT/Bartha Máté

A bejegyzés trackback címe:

https://szintezisonline.blog.hu/api/trackback/id/tr5314367723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kövess minket Facebook-on is!