Színtézis

Fülsüketítő csendben ülök a vak sötétben és némán ordítok. A roskadozó asztalra támasztom könyökömet, arcomat tenyerembe temetem. A szemem csukva van, mégis mindent látok. Mindent, ami körülvesz, és mindent, amit valaha láttam. Már számtalanszor végig pörgettem saját életem képkockáit, de egyszerűen nem jövök rá... Mégis hol ronthattam el?! Mikor siklott így ki az életem? Vajon tudja az ember, ha éppen rossz úton jár? És, ha tételezzük fel tudja, miért nem változtat? Talán az ismeretlentől való félelem megrémíti? Nem mer lelépni a kijelölt ösvényről, szimplán csak azért, mert ezt szokta meg? Feltételezi, ha a saját dolgát csinálja, akár egy robot, abból nem lehet baj? De mégis, hogyan lehetne boldog az ember egy olyan mókuskerékben, ami lefelé száguld a domboldalról?

Bérczes László rendezésében Háy János Nehéz című darabja keserű valósággá válik. Oly annyira hatásos, hogy hetekkel az előadás megtekintése után is megválaszolatlan kérdések hadától szorongok. A rendező alapvetően effektív könnyedséggel kelti életre Háy művét, és pont ettől válik kísértetiesen életszerűvé.

A szerény, puritán, jellegzetesen pórias díszlet (Sárkány Sándor), a szolid, hétköznapi jelmezek (Kárpáti Enikő) és a jeleneteket átvezető zene (Dresch Mihály),mind kifogástalanul illeszkednek a színdarabhoz, megteremtve ezzel, az autentikus atmoszférát. A lényegében tragikus cselekmény komikus megnyilvánulásokkal átszőtt részleteket is tartalmaz, ami a színjáték keserédes lüktetéséért felelős. Háy figurái a zseniális szereposztásnak köszönhetően megelevenednek a színpadon: a meggyötört feleséget fesztelen könnyedséggel alakítja Moldvai Kiss Andrea., a kolléga/ivócimbora szerepében Katona László játszik, aki szórakoztató mély filozofikus kocsmai beszélgetéseket folytat a főszereplővel, pár ’szokásos’ kíséretében.

Mucsi Zoltán döbbenetes hitelességgel formálja meg a férfit, akinek léte nemcsak mások életében, de a sajátjában is jelentéktelenné válik, méghozzá olyannyira, hogy még csak tulajdonnévvel sem rendelkezik. Karaktere tulajdonképpen már nem törekszik semmire, és nem is akar semmit, csak jelen van a történésben, sodródik. Ő egy olyan valaki, akiből egy senki lesz, és ez a senki, lehet bárki. Mucsi a legapróbb részletig megkérdőjelezhetetlenül azonosul szerepével; a vidéki fiúval, aki a fővárosba költözik tanulni, hogy megmutassa ő többre fogja vinni, mint szülei. A fiúval, aki végül egy megkeseredett, érzéketlen, hontalan és örökké bizonytalan férfivá válik, mert nem érzi magát biztonságban. Mert fél, és szorong a változás gondolatától. Gyötrődik, mert sehol sincs otthon és nincs, aki át tudná érezni az ő meg nem értettségének kínját. A férfit, aki sokra vihette volna, de élete reformálása helyett, inkább az öndestruktív, alkohol által nyújtott fájdalomcsillapítást választotta.

„Innom kellett ahhoz, hogy otthon érezzem magam ott, ahol nem voltam otthon. Innom kellett, hogy ne legyen ott ez a visszaút a fejemben. Csak azért, hogy elcsillapodjon a fejemben a szavak zűrzavara. De csak üres üvegek maradtak az estéből, más nem.” – sorolja a főszereplő megkeseredve, bormámorosan érveit anyjának, de legfőként önmagának próbája megmagyarázni miért kellett szeszes italhoz nyúlnia élete elviselhetetlen, köztes pillanataiban. Az édesanyát alakító Lázár Kati szinte az egész előadás ideje alatt nem szól egy szót sem. Jelentőségteljesen hallgat. De annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem csinál semmit, csak észrevétlenül, a létező legnagyobb természetességgel teszi a dolgát a vidéki kis hajlékában, szerepének döbbenetes ereje van.

A darab az egy félresiklott sors prezentálásával együttesen mutat rá olyan problémákra, mint a világban való érvényesülés nehézsége, az elismerés hiánya és az ebből fakadó céltalanság, a felelősségvállalás, a jólétért/egyszerű megélhetésért való küzdelem, a repetitív, monoton szürke hétköznapokból való kilátástalanság vagy a boldogtalan házasságban való egymás mellett élés, a társas magány. Emellett éles kritikát fogalmaz meg a mai köz- és felsőoktatással kapcsolatban. Mindezt cinikusan, fekete humorral átszőve, olyan elsöprően mély gondolatisággal, aminek következtében az ember eltöpreng, hogy hogyan is érdemes élnie. Eltűnődik azon, hogy az ő saját élete hová vezet, illetve azon, hogy vezet-e bárhová?! Láthatatlanul bekúszik a néző bőre alá számtalan nehezen, vagy nem megválaszolható kérdés, ami a létünk lényegét kutatja, azt, hogy egyáltalán van-e értelme bárminek is?!

Mégis mennyire kell emocionálisan erősnek lenni ahhoz, hogy valaki fel tudja dolgozni azt, hogy az egész eddigi élete egy kudarc? Ívelhet-e felfelé valakinek az útja akkor, ha olyan mély gödörben van, amiből ha felnéz, nem látja a fényt? Talpra tud-e állni valaki, akit nem támogat senki? Valaki, akit a családja is kitagadott a sorozatos rossz döntései miatt? Valaki, akit igazán nem is szeret senki...még a saját gyermekei sem? Lehet élni szeretet nélkül? Vagy egyáltalán érdemes? Vajon milyen kétségbeejtő és reménytelen érzés lehet az, hogy kénytelen vagy visszamenni oda, ahonnan ki akartál törni, ahonnan indultál, ahonnan menekültél, és végül mégis az lesz egyetlen és utolsó hely, ami menedékül szolgál?! Ki lehet ezt bírni józan ésszel?

"... vissza oda, ahová soha többet nem akartam, és ez a rém lebegett előttem, hogy ülök a vonaton, és a vonat visz vissza, vissza oda, ahonnét eljöttem."

Paál Krisztina
Fotók:  Garamvári Gábor