Színtézis

független színházi portál

Nem lehet nem cél az érzékenyítés

A tatabányai Jászai Mari Színház tavaszi bemutatói között szerepel Mark Haddon világhírű regénye, A kutya különös esete az éjszakában. A főszereplő, Christopher egy este megtalálja a szomszédasszony kutyáját, akit vasvillával öltek meg, és elhatározza, hogy megtalálja a tettest. Klasszikus detektívtörténet azzal a csavarral, hogy Christopher autista. Egyetlen ember él a környezetében, akivel viszonylag harmonikus a kapcsolata: tanára, Siobhan kezeli őt a legjobban.  Danis Lídiával, Siobhan alakítójával beszélgettünk másságról, elfogadásról, és arról, hogy vajon milyen érzés lehet érintés nélkül leélni egy életet.

Hogyan befolyásolja a történet alakulását, hogy Christopher autista?  

Ebből a szempontból ez egy rafinált egy sztori. Azt szokták mondani, hogy amiben van gyerek meg kutya, az sikerre van ítélve, de szerencsére többről van szó. Itt a fontossági sorrend felcserélődik. Nem a gyilkosság és a gyilkos megkeresése lesz a kulcs, hanem Christopher élete. Ez Mark Haddon zsenialitása egyébként: becsomagolja egy gyerek történetét egy detektívsztoriba, és maga a nyomozás lesz az indok, amiért Christopher szó szerint és átvitt értelemben is életében először kilép a komfortzónájából.

danis1.jpg

Christopher saját világa meglehetősen zárt. Hogyan viszonyul mégis a külvilághoz, hogyan tud létezni abban a miliőben, amiben él?

Abban a közösségben, ahol ő él, ő gyakorlatilag nem tud működni. A szüleivel is alig érintkezik, mert az anyja kilép a családból, elhagyja őket, az apja pedig a mindennapokat próbálja túlélni. A szomszédai nem tudják, mit kezdjenek vele, egyedül a tanára az, akivel képes viszonylag normálisan kommunikálni. Nem véletlen, hogy ez az egész egy alsó-középosztálybeli család története, teljesen más lenne a helyzet mondjuk egy orvos házaspár gyerekeként. Ez meglehetősen lényeges szegmense a regénynek és az előadásnak is: az a nagy kérdés, hogy a gyerek a saját mikroközösségében és az életben hogy találja meg a helyét. Miközben olvastam a regényt és elkezdtünk próbálni, bennem mindig felvetődött a kérdés, hogy - teszem azt - egy háromdiplomás egyetemi professzor házaspár gyermekeként vajon hogyan alakulna a fiú története, sorsa. Christopher apja például ösztönösen azzal van elfoglalva, hogy túlélje a mindennapokat, és ugyan ott van a fia mellett, szereti, de nem tudatosan neveli őt.

Hogyan épül fel a tanárnő és Christopher kapcsolata? Miért lehetséges, hogy jobban kötődik Siobhan-hoz, mint a szüleihez?

Ha valakinek autista gyereke születik, a családi háttér jó esetben megadja az alap szocializációt. Itt viszont ez kissé hiányos, ezért mentsvár Christophernek Siobhan, mert ő egy olyan pedagógus, aki jól tudja kezelni, nem akar ráerőltetni semmit, elfogadja, hogy egy nem átlagos gyerek. Jót tesz a fiúnak, hogy van egy ember az életében, aki az ő furcsa, kifacsart gondolkodását is képes megérteni. Amikor Christopher nem bírja kifejezni magát, igyekszem a szócsöve lenni, próbálom közvetíteni a gondolatait. Olyan szempontból nagyon nehéz Siobhant játszani, hogy a rendezői koncepció alapján én önmagam vagyok a színpadon, nincs konkrét, figuratíve kitalált személy. A próbafolyamat kapcsán nagyon sokat beszélgettünk erről. Az ember tud valamit az autizmusról, aztán utánaolvas és rájön, hogy annyi válfaja és rétege van ennek az "állapotnak" hogy nagyon nehéz két esetet összehasonlítani.

Mi a jelentősége az állatoknak a műben?

Nagyon fontos a történetben az állat, mint szimbólum, hiszen annak elpusztulása és a gyilkosság, az agresszió kivált a gyerekből olyan indulatokat, érzelmeket, amiket nem ismer fel, nem tud velük mit kezdeni, nem tudja kezelni őket. Az ő kis életében egy állatnak sokkal nagyobb jelentősége van, mint egy embernek, egy állatot meg tud érinteni, míg az embereknek nem engedi, hogy hozzáérjenek.

Christopher mennyit érzékel az őt körülvevő emberek kálváriájából? Ugyan a történet központi szereplője ő, és mindent az ő szemszögéből látunk, a különböző karakterek egyéni életútja is hangsúlyos.

Érzékel ő mindent, csak sarkosabban. Jobban megérzi a dolgokat, még ha az árnyalatokat nehezebben is különbözteti meg. Az ő világa egy torzított tükör, kicsit minden el van csúszva, mégis tűpontos megfigyelő. A környezete viszont annyira furcsán bánik vele…. Hangosan beszélnek hozzá, mintha siket lenne, úgy kezelik, mint egy gyengeelméjűt, pedig semmi baja, egy értelmes, okos gyerek, „csak” autista.

danis2.jpg

Közönségtalálkozókat is tartotok az előadás kapcsán. Miért tartjátok ennyire fontosnak az érzékenyítést?

Óriási felelősségünk van, ha előveszünk és színpadra állítunk egy ilyen művet, szóval nem lehet nem cél az érzékenyítés. Fontos, hogy ne csak esztétikai előadásokat csináljunk, amiben száz évvel ezelőtti darabok kapcsán vetünk fel kérdéseket, hanem toljuk az emberek arcába a mai valóságot is. Ezeken a találkozókon gyakran részt vesz például egy autista lány, fent ül velünk a színpadon, kb. 15 éves lehet. Egyszer egy hasonló korú lány megkérdezte tőle, hogy mennyi sértés, bántás éri a mindennapokban, és hogy tudja ezt kezelni. Az anyukája pedig elmesélte, hogy megdöbbentő, de nem is a korosztálya részéről éri sok atrocitás, hanem a felnőttek részéről. Volt olyan, hogy egy anyuka átvitte a gyerekét a túloldalra, ha szembejöttek, mondván, hogy kerüljük ki, mert bolond. Úgy érzem, a gyerekeknél s betalál az előadás, és remélem, hogy a rossz szülő szocializáció ellenére elkezdenek úgy gondolkodni a másságról, hogy az nem feltétlenül negatív dolog.

Hogyan tudjátok felmérni a közönség reakcióit? Hogyan tud kialakulni egy párbeszéd?

Az a furcsa egyébként, hogy nem kell ehhez feltétlenül egy közönségtalálkozó. Kaptunk egy csomó levelet, volt olyan, aki leírta, hogy tényleg megváltoztattuk a gondolkodását. Ezek most nagy szavak, és nyilván nem mindenki így megy el innen, de én már annak is örülök, ha valaki az előadás után elgondolkozik rajta, hogy eddig miért volt előítéletes. Nekem az volt a legérdekesebb, hogy amikor a fiam nézte az előadást, mindent értett, minden átment neki, egy dolgot kivéve. Nem tudta a tízéves fejével feldolgozni, hogy hogy lehet, hogy egy ember képtelen az érintésre. És ez volt egyébként az egyik legnehezebb a próbafolyamatban, mert akarva-akaratlanul mindenki azon kezdett gondolkodni, hogy milyen lehet ténylegesen érintések nélkül élni, és ez sokunkat foglalkoztatott. Ezért óriási lépés például Christopher jellemfejlődésében, hogy a mű végén, a vizsgajelenetben önszántából megérinti tanárnőjét, és bár az érintés  tárgya Siobhan fülcimpája, akkor is meghatározó pillanat.

Ideális esetben mi lenne a megoldás, hogy ne érezzék elszeparálva magukat azok, akik valamilyen értelemben nem átlagosak?

Az lenne a logikus, hogy az „egészséges” embernek kéne nyitottabbnak lennie mindenféle mássággal szemben. Mindenkinek van története, és rengeteg különleges állapotú ember él köztünk, és muszáj figyelnünk egymásra, muszáj beszélnünk egymással. Ha tetszik, ha nem, ezzel együtt kell élnünk és fel kell fejlődnünk a feladathoz, hogy segíteni tudjuk ezeknek az embereknek az integrációját. Meg kell próbálnunk megérteni a körülöttünk élőket, és talán ezért is ennyire fontos ez az előadás. Ha csak egy ember úgy megy haza, hogy valami elindult benne, már elértünk valamit.

Az interjút készítette: Gerencsér Anna
Fotó: Prokl Violetta

A bejegyzés trackback címe:

https://szintezisonline.blog.hu/api/trackback/id/tr8914904382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kövess minket Facebook-on is!

Címkék

Alföldi Róbert (2) Ascher Tamás (2) Átrium (2) Bánfalvi Eszter (1) Bányai Kelemen Barna (1) blog (11) Bodó Viktor (1) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Csákányi Eszter (2) Czajlik József (2) Danis Lídia (1) Dollár Papa Gyermekei (1) Elek Ferenc (1) Esterházy Péter (1) Fekete Ernő (2) FÉM (1) FÉM Színház (1) Fesztiválzenekar (1) Fodor Tamás (1) Forte (1) Für Anikó (1) Hegedűs a háztetőn (1) Hegymegi Máté (1) Herczog Noémi (1) Hevér Gábor (1) Homonnai Katalin (1) interjú (12) Jászai Mari Színház (1) k2 (1) Kárpáti Péter (1) Katona József Színház (5) klasszik (18) konfliktuskezelés (1) Kricsfalusi Beatrix (2) kritika (43) Kurta Niké (1) Lovas Dániel (1) Mácsai Pál (1) Makranczi Zalán (1) Maladype (1) Mészáros Blanka (1) Molnár Piroska (1) Mozsár Műhely (1) Mucsi Zoltán (1) Művészetek Palotája (4) MU Színház (1) My Land (1) Nemzeti Filharmonikus Zenekar (1) Nemzeti Színház (1) Nyakó Júlia (1) Olasz Renátó (2) opera (4) Örkény Színház (2) Orlai Produkciós Iroda (2) Pallagi Melitta (1) PanoDráma (1) Polgár Csaba (1) Radnóti Színház (1) Recirquel (1) Rózsavölgyi Szalon (1) Rujder Vivien (1) Sipos György (1) Spilák Lajos (1) Stereo Akt (2) Stohl András (1) Stúdió K (6) szabadegyetem (2) Szamosi Zsófia (1) színház (1) Szkéné (5) Szkéné Színház (4) tánc (1) Tenki Réka (1) Trafó (1) Trokán Nóra (1) Tünet Együttes (1) Udvaros Dorottya (2) újcirkusz (1) Urbán András (2) Vígszínház (2) Weöres Sándor Színház (1) Woyzeck (1) Ziggurat Project (2) Zsótér Sándor (1) Címkefelhő