Színtézis

A Ziggurat Projectet három fiatal táncművész hozta lérte 2013-ban, azóta pedig számos külföldi meghívást és projektet tudhatnak a hátuk mögött. Ugyan esetükben – a számos vendégművész révén – egységes formanyelvről nem beszélhetünk, ám ha jegyet váltunk egy-egy projektjükre, akkor biztosak lehetünk benne, hogy olyan összművészeti, térérzékeny előadást fogunk látni, amely nem fél élesen reflektálni a világ történéseire. A terrorveszély kérdéskörét fókuszba helyező Anxiety kapcsán a társulat egyik alapítójával, Sarlós Flóra Eszterrel és Munkácsy Eszterrel beszélgettünk. Az előadás ebben a színházi évadban már csak külföldön, a starsbourgi European Youth Eventen lesz látható. 

Kezdjük talán a legelején: miért éppen Ziggurat Project? 

S.F.E.: Amikor elkezdtünk kísérletezni azzal, hogy színházon kívüli térben csináljunk valamiféle mozgásközpontú performanszt, akkor elsőként a Nemzeti Színház és a Müpa közötti Zikkurat adta a helyet az erősen improvizatív, nyári projektünknek, ami egyébként nagyjából össze is hozta a jelenlegi társaságot. Emellett nagyon érdekesnek és társulati munkánkra is megfeleltethetőnek találtuk, hogy ez az építmény különös, lépcsőzetesen felfelé törekvő formáján túl valójában egy szentély, tehát a formán túl a tartalom és a funkcionalitás ugyanolyan fontos 

Pontosan milyen céllal alakult meg a társulat? 

S.F.E.: Az egyik központi törekvés tényleg az volt, hogy színházi tereken kívül mozogjunk, mert az a tapasztaltuk, hogy színházba nagyon nehezen jön be a közönség. A másik fő csapásirány az összművészetiség pontosabban az interdiszciplinaritás, aminek A Maradék c. előadásunk volt az alapja. Ez a performansz táncosok, zenészek, vizuális művészek szoros együttműködésével állt össze, és az nagyon fontos, hogy nálunk egyik művészeti ág sem szolgálja ki a másikat, teljes összhangban léteznek egymás mellett. 

Azt mennyire érzitek kötelességeteknek, hogy a performanszaitokkal társadalmi problémákra fókuszáljatok? Mi alapján jelölitek ki a témákat? 

M. E.: Az Anxiety esetében én kerestem meg a társulatot. Valójában engem elsősorban zenei szempontból vonzott az egész, mert úgy éreztem, hogy valami többet is ki tudnék hozni magamból, mint egy zenekar énekeseként. Így amikor megvásároltam a loopert azonnal megkerestem Flórát, és felvetettem, hogy csinálhatnánk együtt egy összművészeti projektet. Először egy duóra gondoltam, aztán elkezdtünk beszélgetni, és egyik ötlet hozta a másikat. Bekerültem ebbe a társaságba, és mindenki nagyon inspirálóan hatott rám, így engem is egyre jobban elkezdtek érdekelni a társadalmi témák. 

S.F.E.: Itt valójában az történt, hogy én két évig Párizsban tanultam, ahol nagyon a levegőben volt a terrorkérdés, és különösen érdekes volt összehasonlítani az ottani állapotokat a magyarországi helyzettel. Mi abszolút nem szerettünk volna a migránsüggyel foglalkozni, a terrorizmusra akartuk kihegyezni a performanszt, pontosabban arra, hogy ez mennyire reális vagy nem reális probléma itthon. Ugyanakkor a "7 Paths 1 Way" Erasmus+ program keretében három hetet Franciaországban tölthettünk, táncórákat tartottunk egy menekültcsoportnak, workshopokon vettünk részt, és dolgoztunk is velük egy előadáson, aminek szintén Eszti szerezte a zenéjét. Nem lehetett hát kikerülni ezt a témát, hiszen mindannyiunk számára nagyon meghatározó volt ez a személyes tapasztalás, amire valójában egyáltalán nem voltunk felkészülve lelkileg. 

Eszti, te hogy érzed, mi többet tudtál kihozni magadból a performanszok során? 

M.E.: Egyrészt zeneileg tudok fejlődni, hiszen itt egyetlen hang sincs csupán önmagáért, figyelnem kell a táncosokra, a dramaturgi instrukciókra, a fényekre, hiszen ez mind együtt adja ki az összképet. És persze itt konkrét célunk is van, úgyhogy ez jóval komplexebb és izgalmasabb feladatot jelent nekem, mint a korábbi munkáim. 

Mondtátok, hogy az Anxiety-vel arra a kérdésre kerestétek a választ, hogy van-e realitása itthon a terrortól való rettegésnek. Mire jutottatok? 

S.F.E.: Különböző válaszokat találtunk a kérdésre. Nem mindenben értünk egyet, de a végén abban állapodtunk meg, hogy talán jobb és igazabb is így, mintha egyetlen dolgot állítanánk. Teljesen máshonnan is jöttünk, amikor elkezdtük feldolgozni ezt a témát, nekem Párizshoz képest például megmosolyogtató volt az itthoni félelem, miközben a média olyan dolgokat hív elő, ami gerjeszti a rettegést. Az is nagyon nagy kérdés itt, hogy átkelő ország vagyunk-e, hogy mennyire azonosítjuk a menekülteket a terroristákkal, hogy miként is lehet szűrni a határon, és még sorolhatnánk. Ezekben a kérdésekben abszolút megoszlanak a vélemények. De nem is baj, mert valósabb az, ha nincs egy mindenek felett álló közös nevező. 

És mik a visszajelzések? Mennyire fogékony erre a performatív nyelvre a közönség? 

M. E.: Általában sokkolóan hat a nézőkre, de nagyon el is gondolkodtatja őket. Különösen izgalmas például az, hogy az emberek hányféleképpen tudják értelmezni a látottakat. Szinte mindenkinek más jön le egy-egy jelenetből, de az biztos, hogy mindenki mélyre megy. 

S.F.E.: Ki kell emelnem, hogy ebben az előadásban rengeteg önkritika van a részünkről is, ugyanis ma a terrorizmustól való félelmet általában az alapkultúrával azonosítjuk. De mit tudunk az alapkultúráról? Beugrik a hastánc, az orientális tánc, megpróbálunk belehelyezkedni abba, hogy milyen az, amikor egy szétlőtt szellemvárosban minden rezdülést figyelnünk kell, igyekszünk felvenni valamiféle katonai viselkedésformát is, tehát olyan érzetekhez és képekhez nyúlunk, amit a való életben nem ismerünk. Ennek ellenére persze gondolunk róla valamit, ami nyilvánvalóan nem azonos az igazsággal, és ezt hihetetlenül fontos tudatosítani. 

Hogy kell elképzelni a felkészülést, a próbafolyamatot? Műhelymunka ez? 

S.F.E.: Az Anxietyn Esztivel ketten kezdünk el dolgozni, aztán bekerültek a táncosok, a koreográfiát én irányítottam, a zenét pedig Eszti. Amikor már nagyjából kezdett összeállni a projekt, akkor megkértük Czakó Mátét, aki fizikai rendező szakot végzett, hogy működjön közre dramaturgként. Nagyon sokat jelentett az ő segítsége, hiszen én is táncoltam, így egyikünk sem tudta kívülről szemlélni az egészet. 

Önmagatokról tanultok valamit egy-egy performansz létrehozása közben? 

M.E: Az Anxietyben főként magamnak bizonyítottam, hogy képes vagyok olyan dolgokra is, amilyenekre korábban még csak gondolni sem mertem. Amikor elkezdtem használni a loopert, akkor döbbentem rá, hogy mennyire nehéz is ezt jól működtetni, úgyhogy rengeteget kellett tanulnom, bele is telt egy évbe, mire elkészült a projekt. De az biztos, hogy megérte minden ráfordított perc. 

Általában milyen állapotban vagytok az előadás után? 

M.E.: Őszintén szólva az Anxiety után én mindig nagyon kimerült vagyok, mert tényleg egy olyan projektről van szó, amire előtte napokat kell készülni. Nem vagyok hozzá szokva ehhez, ahogyan a hosszas technikai beállásokra sem, de mindig nagyon inspirált leszek, amikor a Ziggurattal dolgozom. 

A mostani trafós performanszotok, a Légszükséglet is hasonló kihívások elé állít titeket, mint az Anxiety? Ez is egy hosszabb próbafolyamatot követelt meg magának? 

S.F.E.: A Légszükséglet megalapozása egy három hónapos alkotói-kutatói munka volt a Visegrádi Alap előadóművészeti rezidenciáján Kassán, de még csak most kezdtünk el intenzívebben próbálni rá. A projekt az Imre Zoltán Program keretében valósul meg, de alapvetően ez egy másik csapat, nem csak zigguratosokkal dolgozunk együtt. Én sem táncosként, hanem koreográfusként működöm, ráadásul ez egy nemzetközi projekt, két szlovák táncos és két cseh médiaművész is csatlakozott hozzánk. 

És mi a Légszükséglet központi kérdése? 

S.F.E.: Ez az előadás nem lesz olyan frontális, mint Anxiety, megvariáljuk a Trafó terét, és arra koncentrálunk, hogy szenzoriális tapasztalássá váljon. A médiaművészek fénnyel, illetve interaktív technológiával dolgoznak, és arra törekszünk együtt, hogy a merülés témájából kiindulva egy érzékeket aktivizáló élményt tudjunk nyújtani a színek, a hő, az érintés és a hangok segítségével. 

Van olyan erős performansz-élményetek, amihez tudtok nyúlni egy-egy projekt létrehozásánál? 

S.F.E.: Én alapvetően rengeteg előadást nézek, de nem tudnék olyan irányt mondani, amit kimondottan követnénk. Az biztos, hogy nagyon érdekel a mozgásnak az a rétege, amelyet koreográfia installációnak hívunk, és aminek szerves részé válnak a digitális technika eszközei. Az Anxietyben ez most kevésbé volt kihangsúlyozva, de aktívan foglalkozom ezzel a témával, ebben kutattam az egyetemen is. Magyarországon ennek még egyáltalán nincs divatja, de mi igyekszünk errefelé is nyitni. Vannak olyan koreográfusok is, akik inspirálóan hatnak rám, ilyen például Wayne McGregor, aki ugyan kortárs balett alapú, rendkívül technikás mozgásvilágot képvisel, de folyamatosan együttműködik kutatókkal, mérnökökkel, azaz teljesen más területekről érkező emberekkel, ezért minden munkája nagyon izgalmas. Alapvetően azt tudnám mondani, hogy nincs kimondott példaképem, mert eléggé szerteágazó az érdeklődési köröm, viszont az biztos, hogy olyan művészeket szeretek követni, akik átlépnek műfaji határokat - és erre törekszünk mi magunk is. 

Fotó: Kővágó Nagy Imre