Színtézis

Jeanne d'Arc - A jelenidő vitrinében

 „Mi marad nekem, ha nem leszek az, aki?” - hangzik el a kérdés az Orleans-i szűz szájából. Van-e értelme önmagunknak, a hitünknek és meggyőződéseink ellentmondva, elnyomva élni? Árnyékként. Kényszerűen beletörődve egy irreális ítéletbe, mellyel meghazudtoljuk tetteinket, világnézetünket. A hit hívja életre a valóságot. Hit nélkül pedig célszerűtlenné válik a saját valóságunk, ugyanis az énre vonatkozó intuícióink megkérdőjeleződnek, és elveszítjük személyiségünk azon részét, mely azzá tesz minket, akik vagyunk.

A Kamra színháztermébe belépve a hófehér, puritán, formatiszta díszletre csodálkoztam rá. Vajon mit szimbolizálhat ez a steril környezet, hiszen az úgynevezett sötét középkorban játszódik, melyről nem éppen az előbbiekben említett jelzőkre asszociál az ember. Ezen megválaszolatlan kérdésemre a cselekmény előre haladtával választ kaptam. A tér dinamikus, permanens kialakítása tökéletes összhangban volt Jeanne d’Arc életútjával, történetével. Az első benyomásra érintetlen, tiszta közeg a szűz nevének, tetteinek bemocskolásával egyenesen arányosan vált egy kaotikus romhalmazzá. A viszonylag kicsi színteret zseniálisan kihasználták a leleményes, mobilis díszleteknek (Fekete Anna) és a remek fénytechnikának (Lohár Antal) köszönhetően. A modernizált, groteszk, színpompás jelmezek (Kálmán Eszter) kitűnően illeszkedtek a karakterekhez, nyomatékosítva ezzel jellemüket.

 Az alapvetően komoly témát a rendező (Hegymegi Máté) ’komolytalanul’, abszurd, de mégis hatásos módon tárja a nézőközönség elé, ízléses, cinikus humorral átszőve. Kezdve a szenzációs szereposztással, az alaposan kidolgozott karakterekkel. Fergeteges, ahogy a szereplők megnyilvánulnak egyes szituációkban, az, ahogyan a szélsőséges személyiségjegyek konfrontálódnak, értetlenkednek, elbeszélnek egymás mellett. Szinte elbagatellizálják a helyzetet annak ellenére, hogy egy nagy horderejű kérdés áll a darab középpontjában. Már-már frusztráló, hogy bizonytalanok Jeanne d’Arc sorsával kapcsolatban, hogy képtelenek meghozni a ’helyes’ döntést, ítéletet. A kétely, a bizonytalanság, a tehetetlenség és néha a halványan megcsillanó remény érzése az, mely körülveszi az Orleans-i szüzet, és mondhatni az őrületbe kergeti. Melyik embert ne kergetnék ezek az elhatalmasodó érzések az őrületbe?

A kontrasztos és fekete humorral jócskán telített komplex produkció ambivalens érzéseket kelt a nézőben. Mindamellett, hogy szórakoztat, el is gondolkoztat. Még a hatalommal bíró színészek színes egyéniségként jelennek meg, Jeanne ügyét feketének vagy fehérnek látják, ahogyan ezt a jelmezek is közvetítik. A téma a mai korra nézve is aktuális, és számos olyan kérdést vet fel melyekkel érdemes foglalkozni.

A mindenkori történelem során a vezető pozícióban lévő emberek vajon valóban kiérdemelték a posztjukat? Mivel és hogyan bizonyították rátermettségüket? Jogosan ítélkeznek bárki felett? Erkölcsösen élnek? Hibátlanok?  Ők mit tettek meg azért, hogy elérjék céljaikat? Számon kéri őket erről bárki? És ha számon is kéri, vajon meg tudják-e magyarázni minden egyes tettüket? Ha ezekre a kérdésekre nem a válasz, akkor mégis miért várják el más embertől, hogy „megmagyarázza a megmagyarázhatatlant”?  Az emberi gyarlóság, ostobaság és a hatalommal való visszaélés az, ami szánalmas és nevetség tárgyává avanzsál, tükröt mutatva ezzel a mai kornak.

Jeanne d’Arc (akit Mészáros Blanka elképesztően hitelesen alakít) a tanulatlan parasztlány isteni sugallatra lehetetlennek tűnő tetteket visz véghez. Aki megingathatatlan hittel rendelkezik önmagában, küldetésében, önzetlen célja elérésében. Ámulatba ejtő a szűz bátorsága és ereje, mely független hitében rejlik és abban, hogy őt nem érdekli mit gondolnak róla, és missziójáról mások. Ez az elszántság az, melytől a ’felsőbb rendű’ ítélkező férfiak hada megriad, legalábbis nem tud azonosulni egy ilyen nővel. Visszamaradott meggyőződésük; egy nőnek az a dolga, hogy főzzön, mosson, takarítson és nevelje a gyerekeket. Jeanne androgün személyiségével korát jócskán megelőzve rácáfolt erre a meggyőződésre és bebizonyította, hogy bárki képes nagy tetteket végrehajtani, nemtől és származástól függetlenül.

 „A jelenidő vitrinében égek.” – mondja ezt Jeanne d’Arc, akinek története szomorú és igazságtalan véget ér 19 éves korában. Két választása van: vagy máglyahalált hal, vagy önmagának, hitének ellentmondva behódol mások akaratának, és korlátok között, börtönben éli le hátralévő életét.

Van-e értelme a létnek, ha nem hagynak élni?

Paál Krisztina

Fotó: Dömölky Dániel