Színtézis

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Spilák Lajos. Spilák Lajos zenei polihisztor volt: tudott poharakon játszani, citerázni, különféle dobokat ütni, csilingelni, furulyázni. Ha kellett, bégetett is. Ám Spilák nemcsak zenélni, hanem mesélni is tudott. Mint egy krónikás, mint a Kar. Bizony! El is mesélte nekünk Odüsszeusz történetét. Bábos utazásra invitált minket, mi pedig beszálltunk a (báb)bárkába.

Helyet foglaltunk a Stúdió K nézőterén. Már vizuálisan is izgalmasnak hatott az előadás ‒ pedig még el sem kezdődött. Három részre osztott színpad fogadott  bennünket, rendezői jobb szélén, kis kialakított kuckójában, mosolyogva várt minket a Kar. És ahogyan felvezette Odüsszeusz bolyongásainak történetét ‒ az aranyalma legendáját, Párisz és Heléne történetét, a trójai háborút és a falovat ‒, úgy kelt életre és töltődött meg jelentéssel a tér. A jobb oldali paraván mint Trója, a bal oldali mint Ithaka, középen pedig a térkép, amelyen a kis hajók mozgása, „vonulása” jelezte a görög csapatok tartózkodási helyét. A felvezetés pontos, lényegre törő, ötletes és játékos volt nemcsak Tóth Réka Ágnes bravúrosan megírt szövegének, hanem a felbukkanó báboknak és az őket mozgató, velük egyként lélegző színészeknek köszönhetően is.

Ez az intim kapcsolat különösen Sipos György és ‒ a jelenettől függően különböző méretben elénk jövő ‒ Odüsszeusz között volt érzékelhető igazán. Az előadás folyamán (nem is egyszer) Sipos mint Odüsszeusz józan esze vitatkozott a bábbal. Érvelt, segített, együtt létezett vele. S ha nem is ennyire volt szoros a kapcsolat, a bensőségesség mindegyik báb-bábos viszonyra igaz volt a Fodor Tamás által játékmesterként jegyzett előadásban. Az óriásbábként színre lépő istennők, Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité különálló és élő személyiségek voltak, ahogyan a Nyakó Júlia, Homonnai Katalin és Pallagi Melitta által megszólaltatott többi szereplő: Kirké csábított a virágos rétet szoknyává szelídítő ruhájában, Pénelopé vágyakozó és szerelmes énekkel várta haza kóborló urát. És ne feledkezzünk el Lovas Dánielről sem, aki ahány báb került a kezébe, annyiféle hang- és gesztusrendszerrel kezdett dolgozni. Ha Spilákot zenei polihisztornak neveztem, akkor Lovast bábzsonglőrként kell említeni. Legyen szó Páriszról, Télemakhoszról, Küklopszról vagy a Szküllákról ‒ egyiket sem formálta meg ugyanúgy. Ily módon élt, vibrált és lüktetett minden Odüsszeusz körül. És ezt a gyerekek nem is hagyták szó, reakció ‒ vagy még inkább nevetés nélkül.

A Németh Ilona által tervezett és rendezett előadás  és a benne megjelenő figurák épp annyira voltak elvontak, kissé szürreálisak, mégis kifejezőek,  hogy a gyerekek fantáziája bőven be tudta fogadni és haladni is tudott vele, a felnőttekről nem is beszélve. Külön érdeme az előadásnak, hogy amennyire részesei voltunk az adott eseménynek, amennyire „közelről kellett szemlélnünk” hősünket és az őt körülvevőket, olyan mértékben változtak a bábok méretei. Így Odüsszeuszt és legénységét a tengeren hánykolódva „kicsiben”, Pénelopétól való búcsúzkodásában vagy a Kirkével íncselkedő játszmájában már „közepesként”, hazaérkezésekor pedig egész alakosban, Sipos megformálásában láttuk. És ugyanez a „zoom technika” igaz volt a legtöbb szereplőre, Aiolosztól elkezdve Télemkahoszon át egészen a kérőkig.

Nemcsak a bevezető részt, hanem a trójai háborút megidéző, szó szerint értendő sakkjátszma utáni „fő részt”, Odüsszeusz kalandjait is nyelvi leleményekben, humorban és bájban gazdag párbeszédekkel mesélték el nekünk a színészek. És ez az ötletesség, ez a báj és ez a varázslatosság megmutatkozott a játékmódban ‒ ujjakkal imitálták az óriás fogát, a tengeren uralkodó, esernyőkként megjelenő szeleknek külön koreográfiájuk volt, és külön díszletelemként voltak mozgathatók az örvények is ‒ , illetve a történet elbeszélési módjában egyaránt. Árnyjáték formájában, rappel kísérve vázolták fel Trója ostromát, rímekben tobzódó dialógusok hangoztak el az óriás és Odüsszeusz között, vagy énekes mesemondással beszélték el a görög hős egy-egy viszontagságát. Itt egy vízzel telt poharakkal kísért sziréndal, ott az „Ég a város, ég a ház is” átírt változata Küklopsz megvakítása kapcsán.

A két részes varázslat létrehozásában Major Mátyás fényjátéka is segített, amely kiemelt, hangulatot festett, színezett és rámutatott. Eseményre, szereplőre, hintára, hajóra, istenre, hangszerre. Major is alkotója volt a csodálatos mesemondásnak. Az Odüsszeusz bolyongásai egy régi, tán már el is feledett időszakot idézett meg. Amikor a gyerekek, a fiatalok még az idősebb, már sokat tapasztalt férfiaktól és nőktől, a nagyszülőktől hallgatták a régmúlt idők történeteit, és nem az internetet használták ehhez. Amikor a figurákkal, nem pedig a virtuális világ elemeivel illusztrálták a mesét. Amikor jobban számított az élő szó, a személyes kapcsolat mese és mesélő között. Elbeszélő és hallgató között. Gyerek és felnőtt, valóság és álom között. Ez az a varázs, amely annyira megfogta a közönséget is, hogy a szünetben gyerekek és szülők is bátran odamentek a helyén maradt Spilákhoz, és beszélgettek vele, kérdeztek tőle ‒ kapcsolatot alakítottak ki vele. Hetvenöt percen keresztül bábok között bolyongtunk, magunkba szívtuk a varázst, amit most, a Stúdió K színészei nélkül nekünk kell  valahogyan átszivárogtatni magunkból a hétköznapokba. Hátha sikerrel járunk! Hiszen Odüsszeusz is hazatért végül.

Németh Fruzsina Lilla
Fotók: Stúdió K