Színtézis

A klasszikus zene kedvelői számára Evgeny Kissin neve éppoly ismert, mint a budapesti koncertjének programjában szereplő művek. A műsor Beethoven legismertebb zongoraszonátái mellett az Eroica-variációkat foglalta magába.

Ezek a zongoradarabok nemcsak technikailag támasztanak hatalmas elvárást az előadóval szemben, hanem az interpretáció tekintetében is. Mivel rendkívül népszerű darabokról van szó, rengeteg felvételt lehet találni, ahol megannyi előadásban hallgathatóak meg. Ennek köszönhetően kialakulhatnak — ahogyan mára ki is alakultak — mintaadó, technikailag kifogástalan (sokszor utólagos szerkesztésen átesett) felvételek, amelyekhez később az élő koncertre látogató hallgatók a darabok hangzásvilágát és megformálását tekintve elképzeléseiket igazítják.

Emiatt hatalmas terhet helyez az előadó vállára a hangrögzítés. Különösen nagy ez a nyomás, amikor ikonikus, kompozíciókat kell megszólaltatni. Kissin koncertjén pedig csak az előbb említettekhez tartozó kompozíciókat játszott.

Az est nyitódarabja a Pathéthique (Op. 23), melynek komor nyitó akkrodjai határozottan törték meg a koncerttermet megtöltő feszültséget. A szilárdan és erőteljesen megszólaltatott basszus nemcsak az első tétel számára adott stabilitást, hanem a szonáta teljes időtartama alatt biztos támaszt jelentett.

Kissin játékának egyik sajátos eleme, miként ez a budapesti koncertje során is jól megfigyelhető volt,  a markáns billentéssel játszott akkordokkal színezett játék. E basszus felett pedig a dallam lendületesen tört előre, egészen a második tétel különösen finoman és lágyan megszólaló dallamíveiig. A zárótételben újból az a határozottság, a lendület és erő volt a meghatározó.

Az Eroica variációk (Op.35) azon Beethoven darabok közé tartozik, melyet manapság kevesebbszer lehet színpadon hallani. A 15 variációból álló sorozat bohókás és enyhén pattogó kezdő tételében, a témabevezetéssel könnyen felismerhetővé válik a névadó szimfónia. Kissin előadásában nem tagolta élesen elhatárolódó tételekre a darabot, hanem egy szorosan összetartozó, erős kohézóval rendelkező sorozatként interpretálta. Megállás nélkül vezette végig a hallgatóság figyelmét a variációkon, miközben a legkülönfélébb karakteri sajátosságokat bemutatva játszott.

A szünet utáni nyitó darab ígérkezett a koncert azon pontjának, ahol midazon impulzív hév  és fékezhetetlen elán, ami Kissin fiatalkori játékára volt jellemző, kibontakozhatott. Ez volt a d-moll szonáta (Op. 31. no. 2.), vagy ismertebb nevén a Vihar — bár Beethoven erről mit sem tudott. A kezdeti határozott, feszes tempó természetes úton oldódott fel egy zabolázatlan előadásmódban. Mind  lüktetésében, mind tagolásában pazarul megformált tétel dinamikusan tört előre, egészen az utolsó három akkordik, ahol megynugodva felóldodhatott, ezzel megelőlegezve az adagio fényes és nyugodt dallamait, ahol a lágyan egymásba fonodó dallamívek megenyhülnek. Kissin előadásában megvalósított minden lehetséges játékot, amit e két tétel kontrasztja biztosít az előadó számára. Ezt követően a harmadik tétel furioso karaktere, a maga szédületes tempójával elárasztotta a koncerttermet. A tétel feszültségét nagyszerűen fokozta a hihetetlenül élesen játszott díszítésekkel.

A program méltó lezárásaként a Waldstein szonáta (Op.53 , No.21) hangzott el. Az első hangoktól kezdve érezhető volt, hogy Kissin mennyire élvezi a darabot, és valóban önfeledt játéknak lehettünk tanúi a színpadon. A tempóválasztás tökéletes, a hangképzés pazar és a kopogó motívum zongora egész testét kitöltötve zengett. Minden apró karakter gondosan formáltan szólalt meg. Ezek kiemelve, önmagukban is gyönyörűen szóltak volna, és mégis tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. A csöppnyi középső tétel különösen lágy atmoszféráját Kissin játékával gyönyörűen színezte —néhol üvegesen áttetsző hangokat formálva, egy-egy pillanatra sejtetve az utána következőket. A zárótétel kezdő akkordjainak fénye valódi feloldozást hozott, a tétel drámai pillanatainak feszültsége is felszabadult Kissin impozáns végjátékában.

A ráadás legbravúrosabb pillanatként Kissin improvizációját emelném ki. Az eljátszott zongoraművek ismert témáit vagy azok részleteit gyermeki könyeddséggel ötvözte saját elképzeléseivel. Ezt követően álló ováció és többszörös visszatapsolás után, még mindig éljenző taps közben, Kissin mosolyogva vonult le a színpadról.

A koncertről számomra a következő kép rajzolódott ki: a csodagyerek, aki tíz éves korában Mozart híres 20. zongoraversenyével debütált, és huszonhat évesen — a  BBC Promenád-koncertjeinek története során először - szólóhangversennell nyitotta meg a neves ünnepséget,  mindent felperzslő tűzzel játékában és előadásmódjában: megnyugodott, lecsillapodott.

Az koncerten eljátszott darabokban egy olyan előadó immanens elmélyülése volt hallható, akiben pályája során szerzett összes tudása kiforrta önmagát, letisztulva önmaga esszenciájává vált.

 Lukács Anna