Színtézis

Sokféle seb létezik. Vannak mélyebb sérülések és könnyebb karcolások. Akadnak külsőleg látható sebek is, ám a legsúlyosabb fajta mégiscsak a belső. A lelki sebek, amelyeket – akarva vagy akaratlanul – egymásnak, esetleg önmagunknak okozunk. Azok a sebek, amelyeket önmagunkban cipelünk, és csak nehezen vagy tán soha nem tudjuk meggyógyítani. Nem engedjük. Aztán egyszer csak mi magunk kiáltunk segítségért, mert rájövünk: minden seb esély a(z újabb) gyógyulásra és a gyógyításra. Csak nehogy elkéssünk!

Az emberi kapcsolatok sérülékenységéről, a ki nem mondott vágyakról és gondolatokról, valamint a mélyen megbúvó érzelmekről, önmagunkról szól Donald Margulies színdarabja. A napjainkban is folyamatosan zajló iraki háború idején, Brooklynban játszódó történetet Horgas Ádám rendezésében a Lepkegyűjtő Produkció vitte színre az Átrium Színház színpadán 2015-ben.

Sokszor abba a hibába esünk, hogyha látunk egy eseményt a tévében, az interneten vagy egy fényképen, azt hisszük, azonnal tisztában vagyunk az adott helyzettel, kiismertük a szituációban szereplő figurákat. Pedig – sokszor megtapasztaljuk – ez nem így van. Erre hívják fel figyelmünket a Horgas által megszerkesztett videók, amelyek közül egy – kvázi visszaemlékezésként – a darabot nyitja meg, a többi pedig a későbbiekben a jeleneteket választja el, szintén flashback-szerűen. Mindezeket a színpad elejére hulló, átlátszó, vékony függönyre vetítik elénk. Látjuk a fényképező nőt; a robbanást; a lerombolt falakat; egy férfit; esőcseppeket, kezeket, amelyek hol összeérnek, hol szétválnak. 

Aztán a kórházi függönyre hasonlító anyag felgördül és megkezdődik a Horgas Péter tervezte, eklektikus, sokféle motívumot magába foglaló lakásdíszlet között az előadás. Vagyis, ami a videó tartalma mögött van. Hétköznapi, általunk is viselt ruhákban jelennek meg emberek. Az elismert háborús fotóriporter, a kissé nyers modorú és szarkasztikus Sarah bőrébe bújt Pokorny Lia, valamint férjét – a szakmai és magánéleti elismertségre és megbecsültségre áhítozó, szintén az iraki háborúról tudósító újságírót –, Jamest alakító - Bereczki Zoltán. 

Noha az előadás jeleneteiben a dikció, s nem az akció van fölényben, a kicsit sztereotip, de jól kidolgozott karakterek összhangja, az öregedés miatt aggódó, (női) szeretetre és gyerekre vágyó főszerkesztő, Richard humoros megszólalásait tolmácsoló Seress Zoltán, valamint Richard kissé butuska és naiv barátnőjét, később feleségét hitelesen (!) megformáló Ágoston Katalin (is) megóvja a két felvonásos darabot a vontatottságtól és a monotonitástól. A prózai szerepben kiválóan helytálló, elsősorban a zenés színház világából ismert Bereczki Zoltán és a sokféle szerepben megmutatkozó Pokorny Lia párosa körül szikrázott a levegő, ahogyan feszültségteremtő pillanat volt Richard és James vitája is, Ágoston Katalin pedig egy-egy ártatlan kérdésével, hozzászólásával tökéletesen oldotta a frusztrációval telített jeleneteket. 

Nagyon súlyos témákat feszeget és helyez górcső alá a Pillanatfelvétel. Olyan kérdések kerülnek előtérbe, amelyek felett előszeretettel elsiklunk a hétköznapjainkban. Például: hogyan vagyok képes egy bombarobbanás okozta baleset után felépülni? Mikor fotózhatok újra háborús területen, mikor tudósíthatok újra az ottani szörnyűségekről? Ez lenne a hivatásom? Mi az én célom, mi az én végzetem? És egyáltalán: segítek azzal bármit is, ha csak szimplán dokumentálok tettek helyett?

Vagy: mi van, ha már nincs szükségem a veszélyes helyzetek okozta adrenalinlöketre? Tényleg nyugodtabb életmódra vágyom? Jó újságíró vagyok, jó vagyok a szakmámban? Tudom, hogy ki vagyok? Ki az az önmagam…?

Ezek és ezekhez hasonló kérdéskörök (szerelmi viszony a tolmáccsal, a felelősség hovatartozásának kérdése, az önzés a kapcsolatainkban, stb.) merülnek fel a négy szereplőben és akár bennünk is. A lelki elmélyülést Horgas szuggesztív zenéi és a második felvonásban felbukkanó ˝esős” videók is segítik. Ám a darab (egyik) specialitása, hogy semmiképpen sem depresszív és elborult hangulatban, hanem édes-kesernyés nevetéssel fordulunk a szereplők és önmagunk felé. A verbális humor és a helyzetkomikumok elengedhetetlen részei ennek a nagyon is mai történetnek. Nevetünk Bereczki metateátrális hozzászólásán, amikor ócsárolja a darabban megnézett musicalt és magát a színház intézményét is. Mert a színház egy csapda: ha rossz a darab, nem tudsz felállni, elmenekülni, mert körbevesznek a többiek. A musical pedig nem más, mint egy „szarabb színdarab”.

Nevetünk Sarah pokolian cinikus szúrásain, a lánykérésen, vagy James és Sarah egymáshoz való egyszerű, sokszor romantika nélküli közeledésein. Nevetnek a másik nyomorán. Nevetünk a másik nyomorán. Hátha így könnyebb lesz elviselni… Azért, hogy aztán a produkció legvégén Sarah elkészítse utolsó (vagy első?) fényképét – rólunk. A fényképezőgép kattan, a zene elhalkul, a fények lemennek.

A Pillanatfelvétel talán attól olyan ütős az Átrium Színház színpadán, hogy a fényképészeti terminus ellenére ez a darab nem csak ennyi. Nem csak egy elkapott pillanat. A figurák, a témák, a helyzetek, a lelki síkok mind-mind akár tőlünk is származhatnának. Még a színpadon lévő konyhabútor vagy a kanapé is. Nem kell fotóriporternek lennünk ahhoz, hogy elgondolkodjunk a cselekvés, a cselekedet erejéről. Nem kell hadi tudósítóvá válnunk ahhoz, hogy vágyjunk a megbecsülés, a biztató szó, a szeretet iránt. Nem kell öregedő főszerkesztőként dolgoznunk, hogy átérezzük azt, milyen nehéz az életben a szakmai, baráti és érzelmi viszonyokat egyensúlyban tartani. Ahogyan nem kell, hogy minden nő rendezvényszervezőként dolgozzon: az anyai ösztönök mindannyiunkban megtalálhatóak.

Horgas Ádám rendezése rólunk, nekünk, értünk, a világért szól. Ezért olyan nehéz és üdítő, szívfacsaró és megkönnyebbülést hozó 130 perc ez a darab. Pedig sokkal egyszerűbb lenne, ha csak a képet, és nem a kép elkészítéséhez szükséges folyamatot figyelnénk. Ha csak egy kattintás lenne az egész.

Németh Fruzsina Lilla
Fotók: Kiss Kriszti