Színtézis

Van abban valami pikáns, hogy a Dollár Papa Gyermekei a reformáció 500. évfordulójára dolgozta fel Denis Diderot Az apáca címet viselő regényét. A felvilágosodás korának irodalma, a reformáció jubileumán egy kortárs színházi műhelyben. Izgalmas lehetőség, hogy rákérdezzünk ezekre a fogalmakra és adott esetben újraértelmezzük őket. 

A reformáció és a felvilágosodás mozzanata azonos lehet a kortárs művészetével. Mindig rákérdezni az evidenciának hitt dolgokra és megmérni ezek súlyát. Ez a mozzanat erős, pimasz és destruktív. Elemeire szétbomlasztani a korábbi világ magvas állításait és újragondolva az alapokat egy új világot teremteni. Mindebben a megértés jó szándéka és a természetes generációváltás húzódik meg, és ehhez mindig társulnak nagy szellemek, akik ezt megtehetik. Mindhárom mozzanat közös nevezője pedig az ember konstrukciója a világ vélt struktúrájával szemben. Mi a világ és mi általa az ember? Milyen helyet foglal el benne? 

A pár éve alakult Dollár Papa Gyermekei diadalmenetének legújabb állomása a Trafó Színházban megrendezett Az apáca. Az október közepén bemutatott előadás a Diderot-szöveg mentén hat színésznőn keresztül 11 apáca jellemébe nyerhetünk betekintést. Az előadás elején a főszereplő Zsuzsanna nővér (Kiss-Végh Emőke) igyekszik egy történetet elmesélni. Valószínűleg élete történetét, amelyben az édesanyja által zárdába paterolt gyermeknek meg kell élnie az apáca lét két végpontját. A vallási fanatizmust és a hierarchikus, perverz leszbikus viszonyt. A történet rövid szkeccsszerű jelenetekben bomlik ki, amelyet mindig egy-egy XVIII. századi rézkarc, rajz és egy hozzátartozó szöveg vezet be (ebben nagyon hasonlít a Shop-Stop c. filmre, a vetítés pedig Balogh Balázs munkája). A két létforma a be nem avatott társadalom által leginkább gondolt, hangoztatott előítéleteken alapszik. Hiszen hogyan lehet valaki egy közösségen belül Krisztus menyasszonya? Hogyan lehetséges az, hogy valaki lemondjon a nemi életről? Valahol ki kell azt élnie – hát persze, ők mind melegek. Ezek a gondolati alakzatok a férfi papsággal szemben is megfigyelhetőek, viszont a patriarchális társadalomberendezkedésben az apácák világa bizonyosan izgató lehet. Betekinteni a másik nem féltett kis titkaiba. 

Tehát női sorsokat látunk, amelyeket a főszereplő narratíváján keresztül Cuhorka Emese, Urbanovits Krisztina, Szalontay Tünde, Stork Natasa és Hód Adrienn visz színre. A két zárda életének megfelelően két szerepkörrel bírnak a színésznők, mindkét világban különböző személyiségeket formálnak meg. Ezzel a döntéssel, hogy a két zárda apácáit ugyanazok játsszák, Zsuzsanna történetében az apácák kvázi egyformákká válnak. Kis közösségek, amelyet nők alkotnak, és ebbe bele kell illeszkedni. Nehéz ezt tenni, mert Zsuzsanna nem akart apáca lenni, kényszer hatására érkezett és kényszer hatására távozik. A zárdák tere a színpadi tér egyszerűségével csak egy ágy, asztal, székekkel, egy íróasztal. Ehhez társul egy nagyon régi rádió és egy hordozható elektromos zongora. E kettő utóbbi kicsit korhoz köti az anyagot, leginkább a ’70-es, ’80-as évekbe. Az zárdák jelzésértékű terei elevenednek így meg: a közös tér és a magántér, a cella. Ezek a terek a színpadi akciók során összemosódnak, így Zsuzsanna csak abban a térben jelenik meg, ahol fizikai kontaktusba kerül az apácákkal, apácasággal. Ebben a köztérben pedig elvben a krisztusi élet megértése, megélése és továbbadása zajlik. Illúziónkat a jelmez fenntartja (jelmez: Dévényi Dalma, Kiss Tibor), de hamar megmutatkozik, hogy ez a zárdaélet semmiben nem különbözik a hétköznapi életeink egyéb köztereitől. Ezzel az előadás nem csak a két végletes pontot ragadja meg az apácaéletről, hanem minden egyes határvonalat megszűntet. Ők is érző, egyedi emberek, a közösségi életet pont ugyanazok a nagyságok és kisstílűségek alakítják, irányítják, mint miénket. Értik és félreértik Istent és a gondolatait. Nem különböznek és ők is emberek. Talán ez lehet az anyag egyik fő gondolata. 

Másik nagy rámutató gesztusa az előadásnak a közös létezés testisége. Mindkét végletben a fizikai kontaktus, a fizikai abúzusnak fontos szerepe van. Ez a téma az elmúlt pár hét zaklatási-botrányai miatt felerősödött a közbeszédben az egész világon, de a keresztény egyházhoz ez az ügy mindig hozzátartozott. Éppen ezért a testiségen alapuló éles végletek megmutatása fontos, kiemelt jelentőséget kaptak az előadásban. Zsuzsanna nővér három-négy abúzust él meg, amelyben a kényszer és annak elfogadása a téma. Az első a pincében található zárkába zárás, majd az ördögűzés folyamata, végül pedig egy leszbikus aktus. A test megfigyelése is fontos része az előadásnak, ekképpen az egész etörténet az emberi viselkedés laborjává válik. Megfigyeljük az embert. Talán ez a legjobb bizonyítása az anyag korábbi fő gondolatának. 

Az előadás hirtelen vágással ér véget, Zsuzsanna nem tudja, nem jól mondja el a leszbikus abúzus történetét. Ez a megakasztás megkérdőjelezi a mesélő hitelességét és rávilágít a főszereplőnk esendő halandóságára. A felsorol komoly témákkal együtt az előadás hihetetlenül vicces és a megfigyelés során a humor eszközével még inkább berántja az embert, és másfél óra tömény nevetés során – közhelyesen – magunkon is nevetünk. Ördögh Tamás vezetésével a csapat kiváló előadást hozott létre a Trafóban, amely szórakoztat, sokat mond, sok gondolatot nyit meg, de nem zár le, nem is akar. Meg kell nézni.

Kalmár Balázs
Fotó: Véner Orsolya