Színtézis

Május 24-én tartotta legújabb bemutatóját a Forte Társulat a Szkénében. Az öngyilkos groteszk humora mögött egy egész társadalmi réteg tragédiája húzódik meg, és hiába telt el lassan száz év a darab megírása óta, ez a tragédia nagyon is ismerős számunkra. Az előadás főszereplőjével, Fehér Lászlóval beszélgettünk.

Milyen volt az első találkozásod Erdman drámájával? 

Az öngyilkost Földeáki Nóri javasolta Horváth Csabának, én korábban nem ismertem, de nagyon meglepődtem, hogy vígjátékot fogunk csinálni. Ilyen még nem volt, viszonylag távol is áll tőlünk ez a műfaj, de nagyon örültem, mert mindannyian régóta áhítoztunk már egy vérbeli komédiára. 

Azért azt muszáj leszögeznünk, hogy ez nem egy tipikus komédia. 

Fekete komédia, persze, de akkor is megvannak benne a „kötelező” fordulatok. Picit poros egyébként a darab, ezért nehéz volt a vele való munka, de úgy érzem, hogy sikerült jó megoldásokat találunk. 

Azon túl, hogy nagyon vágytatok már egy komédiára, nem volt bennetek kétség vagy félelem az elvárásokat és a közönséget illetően? 

Mindenkiben volt egy kis félsz, hogy ennek most miként is kezdjünk neki, mit fognak vajon reagálni a nézők, de ez igazából természetes. A komédia műfaja különösen megkívánja a visszacsatolást, mert bár mi nézzük egymást folyamatosan, de amikor már milliószor halljuk ugyanazt a poént, erősen megkérdőjeleződik, hogy vicces-e egyáltalán vagy csak mi nevetünk rajta. Aztán a bemutatón már nagyon megnyugodtunk, mert láttuk, hogy igen, működik az előadás, úgyhogy nem lőhettünk nagyon mellé. Bennem volt még egy személyes félelem is, hiszen ez az első főszerepem a társulatnál. Örültem és meg is ijedtem ettől a lehetőségtől, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy meg tudom majd csinálni, hogy készen állok rá. De aztán Horváth Csaba megnyugtatott, én pedig teljes mértékig megbízom benne, úgyhogy végül is hamar elhessegette az aggályaimat. 

És mennyire volt más ez a próbafolyamat? Befolyásolta ezt a műfajjal való ismerkedés? 

Gyakorlatilag ugyanúgy próbáltunk, mint eddig: Csaba kérte, hogy hozzunk ötleteket, mi inspiráltuk őt, és ő is minket. Egy-egy javaslat képes láncreakciót elindítani, ami mindig nagyon jó együttgondolkodáshoz vezet. Itt főként az utolsó hét volt gyümölcsöző, pedig ekkor rengeteg minden megkérdőjeleződött, de ezek a kétségek aztán összerántották a csapatot. Toltuk egymást, bennünk volt, hogy csak azért is megcsináljuk, tényleg hihetetlenül inspirálóan hatott ez az egész. 

Mi volt a legnagyobb feladat a próbák során? 

Talán a ritmusra kellett a legjobban figyelnünk. Pontosabban arra, hogy ne pörgessük túl az egészet. Csaba sokszor mondta, hogy nyugodjak meg, vegyek vissza, mert higgyem el, úgy szolgálom a tempót, ha nem akarom szolgálni. Ettől jön majd meg a mögöttes tartalom, ami működtetni tudja az egész előadást, hiszen így fog ténylegesen, nem közhelyes poénokkal megszületni egy-egy szituáció. 

A figurádat, Podszekalnyikovot azonnal magadénak érezted vagy itt is voltak azért kérdőjelek? 

Tapogatóztam, mint minden szerepben, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez a figura csak egy egyszerű kisember. Egy teljesen átlagos valaki, akihez bejön néhány értelmiségi, és elhitetik vele, hogy jót cselekszik azzal, ha öngyilkos lesz. Ráadásul ez nem is elsősorban a saját, hanem az egész társadalom javára válik. Azt hiszem, hogy ez egy olyan egyszerű alap, amiből jól ki lehetett indulni, hiszen Podszekalnyikov egyszerűen csak arra vágyik, mint a legtöbben: egy jobb életre. 

És mit gondolsz, valódi fizikai éhség, evéskényszer az, amitől ő szenved, vagy olyan ez, mint Moszkva a Három nővérben? 

Ez valódi fizikai éhség, de persze fedi az ő nyomorult életét: idegből keresi az ételt, mert szégyelli, hogy más nyakán él, hogy a saját felesége tartja el. Férfiúi büszkeség ez, ami benne van mindenkiben. Ebből jön az egész kürtös játék is, hogy megtanul egy könyvből 12 óra alatt zenélni. Mindannyian tudjuk, hogy ez lehetetlen, de pont ez a lényege a figurának: ő elhiszi, hogy meg tudja csinálni. Csak aztán elkezdi olvasni ezt a könyvet, és számára is kiderül, hogy képtelenség. Az ilyen csalódások halmazából próbál úgy kikerülni, hogy másba kapaszkodik: jönnek sorra az emberek, akik kézen fogják, tolják maguk előtt, irányítják a cselekedeteit. Szomorú, de nagyon csúnyán megvezetik, mert roppant törékeny személyiség, és úgy hiszi, az a könnyebb, ha engedi magát befolyásolni. 

Hogy látod, az ő megvezethetősége pusztán a saját természetéből fakad vagy a környezete teszi ilyenné? 

Az egésznek a társadalmi problémák ágyaznak meg, egészen pontosan a munkanélküliség. Podszekalnyikovot folyamatosan azzal piszkálja a környezete, hogy nem dolgozik. De ez nem azért van, mert ő nem akar, pusztán nincs rá lehetősége. Az anyós egyfolytában mondja a magáét, a feleség pedig tudat alatt ejt el egy-egy olyan mondatot, ami arcon csapja ezt a kisembert. Így jutunk el odáig, hogy már teljesen elborul az agya és összezúz mindent maga körül. 

Azt mondtad az egyik első interjúban, hogy igyekszel nem szerepet játszani, mert mindenkiben megvan az, ami az adott szerephez szükséges. Ebben az esetben mit kell ezen érteni? Hogyan kelt életre a figura? 

Abban biztos vagyok, hogy ez a már sokszor emlegetett törékeny, figyelem után áhítozó kisemberség mindenkiben benne van. Bennem is, ezzel a szereppel például meg akarom mutatni, hogy elbírok egy ekkora súlyt a vállamon, mondhatnám, hogy vágyom a figyelemre. Aztán erre a közös pontra jönnek rá a sablonok, amiket gondolattal, mögöttes tartalommal kell megtölteni, és akkor már nem hatnak közhelyesnek. Amit nem kíván meg az anyag, azt egyébként azonnal le is dobja magáról, úgyhogy nem lehet hazudni. 

Azt érzed egyébként, hogy maga a karakter visszahat a saját gondolkodásodra? 

Persze, nagyon jó tanulási folyamat volt ez, mert azt a fajta nyugalmat, amit a monológok megkívántak, végre a magamévá tudtam tenni. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell folyamatosan szétpukkannom és 15 percen keresztül 130% fokos lángon égni, sokkal jobb, ha lassabban rajzolom meg az ívet. Ebben egyébként rengeteg segítséget kaptam mindenkitől, úgyhogy tényleg iszonyatosan hálás vagyok ezért a munkáért. 

Bár Az öngyilkos egészen más fokon ég, de azért mondhatjuk, hogy hasonló humora van, mint a Vaterlandnak, úgyhogy – visszacsatolva a beszélgetés elejére – talán még sem áll tőletek olyan távol ez az alapanyag. 

Igen, mindkettő nagyon groteszk szöveg. Ha az ember rendesen belegondol, akkor észreveheti, hogy a groteszk tulajdonképpen mindenhol ott van egy picikét. Bernhard szövegeiben a legteljesebb mértékig, Az öngyilkosban meg aztán végképp. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a groteszkség a dolgok sava-borsa, ez az, amibe mindig bele lehet kapaszkodni. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba