Színtézis

A mozgás – és táncszínház ereje többek között ott látszik igazán, amikor olyasmit kell megmutatni, amit szavakkal nehezen lehetne anélkül, hogy elhasználtnak vagy vadromantikusnak tűnne. Persze bármilyen formában lehetne az, de Az éjszaka csodái esetében szó sincs róla. A Weöres Sándor verse által inspirált előadás úgy mesél egy férfi-nő viszonyról, hogy az egyben univerzális (de nem általánosító) és egyedi (de nem hajlik esettanulmányba). 

Szabó Réka, a Tünet Együttes előadásának rendezője előtérbe helyezi a vetítést, sőt, az ott megjelenő formák egyike interakcióba is lép az egyik szereplővel (látvány: Mezei Ildikó, Taskovics Éva, Samu Bence). Innentől kezdve pedig az egész előadást meghatározza a gondolat, hogy vajon mennyire vagyunk képesek elválasztani a képzelet által generált szituációkat a valóságosaktól? És vajon mennyire akarjuk? Mennyire vesszük magunkat körbe egyfajta védekező mechanizmusként imaginárius jelekkel, jelzésekkel, mennyire alapozzuk rájuk a döntéseinket? Mennyire segít bennünket a képzeletünk nehéz helyzetekben és mennyire gátol vagy vezet félre?

A látványban nemcsak a mozgó, már-már szereplőkként funkcionáló figurák vetnek fel súlyos gondolatokat, hanem azok a szürreális hátterek is, amelyek előtt a „való világban” játszódó jelenetek lezajlanak (az utcán játszódók esetében például tengerfeneket látunk, amelyen néhány kék telefonfülke sodródik). Ezek a hátterek az érzékelés problémáját vetik fel nagyon szemléletesen. A klasszikus modernségnek az a válságtapasztalata, hogy nem vagyunk képesek pontosan azt kifejezni, amit szeretnénk, ezáltal pedig a megértés is relativizálódik, mára már magától értetődővé vált, ettől azonban nem oldódott meg. A pozitív végkifejlet ellenére az, ahogyan a két szereplő kommunikációja folyamatosan elcsúszik, ebben az előadásban is sokáig nagyon frusztráló, mindenki számára ismerős emlékeket idéz fel. 

A majdnem a színpad egész szélességét betelítő, több oldalról bevilágítható vászon, az egyetlen díszletelem (fény és tér: Szirtes Attila) önmagában kifejez mindent, amire csak szükség van: világunkat, amelyet gazdagnak hiszünk, holott valójában üres; az elválasztottság-egymásra találás-együttlét dinamikáját; átlátszóból homályossá válásakor az említett süketek párbeszédét. Az igazán színvonalas ebben a megoldásban az, hogy egyes esetekben egészen nyilvánvalóan technikailag elengedhetetlen megoldásokat töltenek fel pluszjelentésekkel úgy, hogy szinte semmit ne érezzünk öncélúnak (ezt nagyon kevesen képesek maradéktalanul megvalósítani). 

Az esztétikai hatáshoz nagyon sokat tesz hozzá az élőzene, amelyet G. Szabó Hunor jegyez mint szerző, valamint ő is játssza Csizmás Andrással és Fenyvesi Mártonnal. A zene olyan, mint amilyennek a kísérőzenének lennie kell: finom, minőségi, ugyanakkor nem hivalkodó, nem tolakodik a színpadi akció elé, hanem pontosan egyenrangú szerepet visz azzal. Meg kell azonban említenem, hogy a zenekar megmutatása az egyetlen olyan momentum az előadásban, amely kissé öncélúnak tűnt számomra. 

Az előadás időkezelése különösen figyelemreméltó, ugyanis messze túlmegy azon, amit az előadás promóciós anyagában állítanak. „Volt már veled olyan, hogy átvirrasztottál valakivel kettesben egy éjszakát, de nem történt „semmi” köztetek? És reggelre mégis megváltozott bennetek a világ?” – áll ebben az anyagban. Az előadás valóban értelmezhető egy hatalmas, óriási íveket átfogó éjszaka történetének, de éppen annyira egy életen átívelő hatalmas éjszakának. Azzal, hogy az akció egyszerre zajlik rövid – és hosszútávon, előhív valamit az élet ciklikusságáról, valamint az élet-éjszaka egyenlőség felmutatásával egyfajta carpe diem-gondolatot is ébreszt a nézőben. 

Az előadás két – hagyományos értelemben véve – szereplőjének, Szász Dánielnek és Furulyás Dórának a játéka lenyűgöző. Mintha mindketten a mejerholdi biomechanika tökéletes formáját mutatnák be: a végletekig megtervezett és összehangolt, pontos mozdulataikon a legősibb, legösztönösebb erő, maga az élet szűrődik át. Egyszerre élhetjük át az emberi test és az emberi érzelmek szépségét. Képesek arra, hogy a romantikát megóvják a túlburjánzástól, de a humorral is jó érzékkel bánnak. 

Az előadásnak tehát minden alkotója, minden mozzanata a helyén, és bár nem egyszer feszülten kell koncentrálni, hogy a lazán kapcsolódó jeleneteket összefűzzük, ha erre hajlandó a néző, valódi, értelemre és érzelemre ható katarzisban lehet része. 

Elefánti Emma
Fotók: Toldy Miklós