Színtézis

Alig vesszük észre, milyen iszonyatos tempóban zárkózik fel a színházhoz az élet, a fejünket pedig már csak akkor kapjuk fel, amikor az értő összemosolygáson és a szolidáris kézszorításon túl nem sok mindent tehetünk. Lekéstük most is az igazság követelését, az ítélet pedig keményen sújt, ezúttal Arthur Miller kultikus darabján és Alföldi Róbert pengeéles rendezésén keresztül.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház színpadán ugyanis olyannyira mély sebet vágnak A salemi boszorkányok mondatai, hogy nem győzzük újrakötözni meggyötört tagjainkat. A darabválasztás ugyan megelőzte a két egymást követő cenzúrát, amely során Alföldi sem Zalaegerszegen, sem Pécsen nem szerepelhetett – ráadásul nyíltan politikai okokból –, mégis úgy érezhetjük, hogy Miller drámája egyfajta válasz lehet ezekre a morálisan elfogadhatatlan hatalmi lépésekre. Bár az előadás a körülményektől függetlenül is az évad egyik legjelentékenyebb alkotása, mégis ennek ismeretében erősödik fel az alapszöveg aktualitása, és így válik a boszorkányüldözés borzongatóan ismerős és eleven tapasztalattá.

Ehhez az iszonytató otthonossághoz Kálmán Eszter beszédes díszlet- és jelmezvilága legalább olyan markánsan járul hozzá, mint a valóság párhuzamai. Alighogy belépünk a színházterembe, kapkodni kezdjük a levegőt: ebben a szűk, minden pórusából a szocializmus szagát eregető közegben lehetetlen megmaradni. Egy falu művelődési házában találjuk ugyanis magunkat, igazi  kelet-európai, erjedésnek indult miliő, olyan ismerős szovjet bútorokkal, mint a gyűlöletes narancssárga konyhaszekrény vagy a sikamlós, barna bőrkanapé, a sarokban pedig még egy kis gyereksziget is elfér. A falakat olcsó faburkolat fedi, a vörös csillag még a kezek ügyében van, ki tudja, mikor kell újra kifüggeszteni, a magyar címer pedig ott díszeleg az ajtó fölött,  hogy a kellő időben helyet cseréljen egy ide-oda mocorgó, olykor magát a gravitációnak is megadó kereszttel.

A látványvilág a rendszerváltás utáni éveket idézi hát, a jelmezek pedig ugyancsak tiszta rímként csengenek össze a megidézett világgal: a bálás ruhák orgiája ez, igazi turkálószeánsz, méghozzá válogatott darabokkal. A tarka otthonkához és a susogós nadrág mellé aztán felsorakoznak a magyaros ruhaköltemények is, uralkodik a kék-fehér, az ölti magára a csipkés inget, a fodros szoknyát és a bocskait, aki szavak nélkül is igazolni kívánja, hogy nem önmaga, hanem mások érdekeit képviseli – elbújik a múlt és a hagyomány tisztelete mögé, hogy onnan pusztítsa a jelen értékeit.

Ez a sokrétűen megidézett közeg azonban mit sem változik: a tér szinte végig statikus marad, belesüllyedve az alakoskodás mindent elnyelő mocsarába. Kedvezőtlen, baljós jóslat ez a megdermedt álságosság, és most Alfölditől szokatlanul nincs is belőle kikacsintás, nincsenek utalások, ugye-érted-mire-gondolok momentumok. A rendező egyre tisztuló megoldásainak mindvégig gondolatébresztő, sokszorosan árnyalt és komplex tárháza ez, amely a határozott olvasat mellett érvényesülni hagyja a szöveg mélyrétegeinek minden összetevőjét – bár a verdikt azért ki van mondva: egy olyan világot legitimáltunk, ahol a tisztességet felülírhatja az érdek, ahol a törvény nem az igazsággal fog kezet, hanem az államhatalom lábtörlőjeként szolgál.

És a valóság kivéreztetése már az első pillanatban megkezdődik, szinte öröm nézni, milyen szaporán önti magából a megbocsáthatatlan bűnöket. Pedig az egész egy kis semmiséggel indul: néhány fiatal lány különös szexuális szertartással igyekszik szerelmet ébreszteni – vagy éppen átkokat szórni, kinek mi tetszik. Csakhogy ebben a szűk közegben semmi sem marad titokban, az önvédelem pedig hamar a konzekvens hazudozás felé tereli ezeket az életről még alig valamicskét tudó kamaszokat. Itt ugyanis könnyű vezekelni, ha a hamis eskünek nem büntetés, hanem felmentés, mi több:  magasztos, bősz dicséret a jutalma, hiszen végre itt a tökéletes eszköz a másik ember eltiprására. Csak boszorkányt kell kiáltani.

És kiáltanak is. Mindenre és mindenkire, a bosszúvágy végre önmaga teljességében tombolhat, megálljt pedig senki nem parancsol. Pedig eljutunk a legvégsőkig: a szerelemféltésből megvádolt John Proctornak (Bányai Kelemen Barna) felajánlják, hogy elveiért cserébe visszakaphatja az életét. Együtt lehet családjával, gyermeket váró feleségével. Proctor nem csak a minden erkölcsöt felszámoló környezettel küzd, hanem önmagával is, így egyszerre nyeri meg és veszti el ezt az embertelen harcot: nem hagyja besározni a nevét, nem gyalázza meg gyermekeit egy megalkuvó apa örökségével. 

Bányai Kelemen Barna marcona, kétkedő figurája egyszerre hordoz magában valamiféle vitathatatlanul állatias indulatot és végtelenül emberi gyengédséget. Minden porcikájával tudatában van esendőségével, hibáinak végzetes következményeivel: önmagára kimért penitenciája nem csupán testtartásán és gesztusain, de pillantásán is tetten érhető. Botlásaival együtt egyenes, tisztességes és végeredményében törhetetlen férfit látunk, aki bár nem teremtetett hősnek, az igazság melletti már-már akaratos kiállása mégiscsak a többiek felé emeli őt. Kivételesen szépen megrajzolt színészi ívet láthatunk, nincs egyetlen melléfogás sem, minden mozdulat, félrefordulás a helyén van, mi pedig pontosan tudjuk: itt nem egyetlen ember (mártír)haláláról van szó, hanem egy érvényes értékrend végleges és végletes eltörléséről.

Bánfalvi Eszter alakítása hasonlóképp erőteljes: puritán, egyenes és nagyon is érzékeny asszonyt formáz, akinek elveinél csupán egyetlen dolog mutatkozik fontosabbnak, mégpedig a férje élete. Megrendítően szép jelenet – és egyszerűségében is méltó versenyre kelhet az utolsó találkozás megindító dialógusával –, amikor Elizabeth és John Proctor észrevétlenül, egymásra licitálva sózzák el a levest, a férfi pedig egyetlen szó nélkül ül az asztalnál, és kanalazza vacsoráját. 

Éppilyen őszinte és emberi Hartai Petra alakítása is, aki Proctorék fiatal, riadt szolgálólányáról fest váratlanul érzelemdús portrét. Törékenységében és tudatlanságában tökéletes játékszerré válik, így nem csoda, hogy a hatalmi manipuláció minden kétségbeesett tiltakozása ellenére könyörtelenül bekebelezi. Hiába próbál jó ember lenni, gyenge vállai nem bírják el a rájuk nehezedő súlyokat, így meghasonlása tulajdonképpen sorsszerű. Ám még ebben a sorsszerűségben is megrendítő a pillanat, amikor végül kiáltozva ledobja magáról az igazság és a felelősség terhét, és ismét beáll az őt magát is eláruló, végleg kontrollvesztett vádorgiába.

És ő megmenekül, legalábbis hite szerint biztosan. Proctoréknak – és a falu többi lakójának – pedig szembe kell nézniük azzal, ami ellen nem szólaltak fel idejében. Mert akkor, amikor minden következmény nélkül kígyót-békát lehet kiáltozni a másikra, fel lehet koncolni valakit valós bizonyítékok nélkül, már rég késő. Főleg akkor, ha lista készül a tisztességről. Mármint arról a kevés emberről, aki még nem hajtott térdet az ostobaság előtt. A neveket ugyanis sorra húzzák ki. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Zsolt