Színtézis

Tény, hogy A gömbfejűek és a csúcsfejűek nem tartozik Brecht leggyakrabban játszott darabjai közé, ahogyan az is, hogy ennek egyik fő oka az írótól amúgy sem idegen didaxis csúcsra járatása: a történet ordít a nyilvánvaló párhuzamokért, a végkifejlet pedig pusztán keserű – és tegyük hozzá: kioktató – szépelgés. Persze egy jó rendező mindennek ellenére is képes kidomborítani a darab erényeit, egy kiváló pedig még akár izgalmassá is teheti az egyébként egészen könnyedén lekottázható szólamokat.

Zsótér Sándor persze nem véletlenül választotta ezt a gyűlöletpropaganda mechanizmusát fejtegető tézisjátékot éppen 2018-ban, mert bár a mű éppen Hitler hatalomra jutásának évében született, az eltelt korok nemhogy kikoptatták volna a szöveg súlyos aktualitását, de mintha élénk színekkel még gondosan alá is húzták volna azt, hogy sose feledjük: a történelem legnagyobb tréfája, hogy folyamatosan újrajátssza önmagát. És mindig van, aki nevet rajta.

A gömbfejűek és a csúcsfejűek alaphelyzete túlontúl ismerős tehát: Yahoo-ban recseg-ropog az államháztartás, inognak az alapok, a nép pedig a Sarló alatt egyesülve lázadozik elnyomói ellen. A bérlőurak és a bérlők háborúja magával hoz mindent, ami szem szájnak-ingere: van itt politikai machináció, arcátlan megalkuvás, titkos szövetkezés, de nem szűkölködünk érzelmi szorongattatásokban és testi-lelki megaláztatásokban sem. Kétféle alapélmény artikulálódik: az eredendő kihasználtság és a kihasználás előjoga. Látszólag persze egyik sem jobb a másiknál, ám kétségtelen, hogy a változás, a felemelkedés és a menekvés lehetősége csupán az egyik félnek adatik meg. Ez olykor mintha fel is mentené a feloldhatatlan passzivitással sújtott figurákat, de kétségeink ne legyenek: pozitív hős itt nem létezhet. Ennek a világnak nem nagy, történelemformáló alakokra van szüksége, hanem szorgos kis hangyákra, akiket bármikor el lehet taposni.

A vitathatatlan aktualitás ellenére mégsem mondhatnánk, hogy könnyű dolga van Zsótér Sándornak és a Nemzeti Színház társulatának, ha sokrétűen kívánják ábrázolni ezt az egyébként igen egyszerű eszközökkel operáló tanmesét. Valamiképp mintha erre utalna Ambrus Mária ötletgazdag díszlete is: egy kétdimenziós, színes-szagos kispolgári világban találjuk magunkat, de mondhatnánk gondosan berendezett babaházat vagy éppen babavárost is, és nem is tévednénk nagyot. Igazán csinos játékszer itt mindenki, legalábbis egészen addig, amíg el nem veszik egy tartozék, ki nem esik egy csavar, fel nem feslik a szép ruha – a selejtezés ugyanis könyörtelen.

Ebben a virtuóz, Benedek Mari jelmezeivel is illusztrált képeskönyvben csupán meggörnyedve mozoghatnak az alakok, ki-ki vállán cipeli a maga nyomorúságát, a tágas terek a hatalmasok privilégiuma. Ez a kiválóan működő térdramaturgia sajátos jelentést ad minden megmozdulásnak és visszahúzódásnak: a prostituált akkor kerül közelebb a nyitott terekhez, amikor feláldozza magát, a habzó szájú vezetők pedig olyan észrevétlenül húzzák össze magukat egy parányi lyukban, mintha egyenesen oda teremtették volna őket. Szinte kiált az előadás minden pórusából, hogy milyen könnyű is gyengévé és kihasználttá válni: elég annyit az eszünkbe vésni, hogy a hierarchia csúcsát szabad szemmel látni nem lehet. Legfeljebb odaképzelni magunkat, hogy aztán gyönyörködhessünk az emberi ostobaság és arrogancia legkívánatosabb gyermekében: az álom és a realitás hamis összecsengésében.

Önmagát téveszti meg ezáltal Iberin is (Herczeg Péter e.h.), a fasiszta gondolkodás Yahoo-béli szülőatyja, aki a gazdasági összeomlást vad agitációjával egy pillanat alatt társadalmi traumává változtatja át: már nem elsősorban a bérlőurak és bérlők állnak szemben egymással, hanem a gömbfeűek és a csúcsfejűek, a vagyonalapú határokat elmossák a faji kérdések. Herczeg Péter markáns dinamikával és gazdag arcjátékkal ábrázolja ezt az önnön kisstílűségét látszatnagysába bújtató, ám végső tehetetlenségében tetőtől talpig megfeszülő kisembert, aki egyszerre válik a rendszer bástyává és a legkönnyebben kimozdítható téglájává. Belső vibrálásával versenyre kelhet a Callas-t alakító Kristán Attila, és bár az egy élet tragédiáját magában hordozó vehemenciája olykor túlzónak hat, nagyszerűen leképezi a frusztrált, elvekben szűkölködő, ám mindenáron győzni akaró kisembert – vagyis a gyűlöletpropaganda buzgón tapsoló célközönségét.

Fel-feltörő hevességét szépen ellenpontozza a bordélyházban karriert csináló Nana megingathatatlan érzelemmentessége. Trokán Nóra eszköztelen játékával meglepően fajsúlyos figurává emeli a folyamatos megaláztatását is egyenes háttal viselő fiatal lányt, hiszen épp akkor és ott törnek felszínre hétköznapi igazságai, amikor arra a legkevésbé számítanánk. Voith Ági Cornamontisnéja lélekben hasonlatos, ám ravasz cinizmusa sokat sejtetően bújik meg mondatai mögött: látott már mindent ez a madame, újat még a sántikáló fasiszta rezsim sem mutathat neki.

Kevésbé jelentékeny azonban Guzman figurája, vagyis a felkoncolni kívánt bérlőúré, akivel az egész polgárháború megfizettetné az egymásnak feszülő felek adósságait. Farkas Dénes kissé nyegle, alamuszi alakot formáz, játéka azonban jóval kevésbé testtudatos, mint a szereplők többségéé. Pontosan kidolgozott azonban a húgát alakító Söptei Andrea gyermeki naivitása: olyan érzékenyen fejti le magáról a zárdába vonuló úrinő manírjait, mígnem kirajzolódik előttünk egy egyszerű, szeretetre és biztonságra vágyó lány nagyon is ismerős, barátságos képe.

De nem feledkezhetünk el a mindenek felett álló Alkirályról sem, aki épp csak akkor fogja menekülőre, amikor minden kicsúszni látszik kezei közül. Hátrahagyja Iberint, és persze a Szent Barnabás kolostor főnökasszonyát, aki hitét elsősorban a pénzbeli juttatásokba és a hozományba fekteti, a sor végére pedig akár beállhat az úristen is. Udvaros Dorottya – nem véletlenül – ugyanazzal a méltóságteljes kígyótermészettel ruházza fel az alkirályt és az apácát is, dörzsölt kedélyessége, ha kell, elesettnek kisembernek mutatja, a következő pillanatban pedig ellentmondást nem tűrő diktátorrá emeli: színésznő itt mindkét figura, méghozzá a javából, nem csoda, hogy Udvaros képtelen hibázni. És épp ezt gondolja magáról az Alkirály is: váratlan megjelenésével  megakadályozza a végső tragédiát, és egyszersmind visszaállítja az eredeti rendet: a kurvák áldozzák fel magukat a szentekért, a parasztok mennek akasztófára uruk helyett. Merthogy így volt ez eddig is. Minek változtatni azon, ami olyan jól működött.

Ennél azért jóval nyugodtabb szívvel mondhatjuk, hogy ami itt igazán működik, az Zsótér Sándor  karakterérzékeny, ironikus és abszolút színészközpontú rendezése, ami képes  a majdnem lehetetlenre: bár a végkifejlet az első perctől fogva tisztán áll előttünk, az előadás energiái mindvégig fenntartják a feszültséget,  így a mi helyett  legfőképpen a hogyanra helyeződik át a hangsúly. Gondosan megkoreografált jelenetek követik egymást, a felgyorsított narrációba beékelődő dalbetétek működési mechanizmusa pedig  tisztán rímel minden brechti szándékra. Igaz ugyan, hogy egy-egy momentum olykor kiugróan túlhevített, ám mégiscsak elgondolkozunk azon, hogy vajon az-e a nagyobb színház, amit a színpadon látunk, vagy sokkal inkább az, amire a történet rámutatni kíván. Az, hogy melyik a jobb és élvezetesebb, természetes. De hogy ténylegesen melyik a nagyobb, az már egészen más kérdés.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt