Színtézis

Vannak azok a helyzetek, amikor tudjuk, hogy lehetne másképpen is, amikor tudjuk, hogy mi magunk is tehetünk érte, de kevesek vagyunk hozzá. Tudom, hogy egyedül vagyok, tudom, hogy nem befolyásolhatom az eseményeket, de vagyok annyira idealista, hogy megteszem az egyetlen, naiv dolgot, amit megtehetek: szót emelek és kiállok egy ügy mellett. Eddigi praxisom folyamán először.

Hideg zuhanyként ért a Facebookot görgetve a Papageno oldalán megjelent hír: bezár a cataniai Teatro Massimo Bellini. Ez, amúgy egy félperces szomorú megtorpanáson kívül mást nem biztos, hogy kiváltott volna belőlem, elvégre a mai világban zárnak be patinás kulturális, művészi intézmények. Ami miatt ez nem csak egy megtorpanás volt az Bellini neve volt. Olaszországban azért elég gyakori intézménynév a Teatro Massimo, mint nálunk a „Városi Könyvtár”. Teatro Massimo Bellini azonban csak egy van. Cataniaban, ahol Vincenzo Bellini már életében a város büszkesége volt.

Ebből kiindulva nem meglepő, hogy 1890-es megnyitásakor az operaházat Bellini Normájával avatták fel. Azonban nem csak a Norma adatott elő az évek folyamán a ház falai között, hanem a teljes Bellini életmű. Mind a mai napig. Mint Bellini életművének ápolója mellett, operáinak állandó műsoron és köztudatban tartója mellett kell kiálljak ezen institúció ügye mellett.

Miért is tartom Bellini életművének életben tartását – ha ilyen apróságnak ható dologként is – és ápolását? Egyszer azért, mert Bellini nem csak a Normát írta, nem csak a Norma érdemli meg, hogy műsorra kerüljön, hanem sok más műve is, amik – valljuk be – az enyészeté lesznek és kottatárakban mállanak el. Ennyire azért ne értelmezzük drasztikusan a helyzetet, erre később kitérek.

Íme a korábban feltett kérdésre a válasz, amit muszáj vagyok az objektivitást teljes mértékben nélkülözve elmondani: egyszerűen azért, mert Bellini írta a legtökéletesebb bel canto-t. Itt felháborodva lehet közölni, hogy azért Donizetti és Rossini is létezett, sőt, Verdi is belelóg a bel canto-korszakba, hát miért is emelem ennyire piedesztrálra Bellinit? Egyszerűen azért, mert megérdemli, hogy teljes mellszélességgel ott legyen az első vonalban.

A közönségnek meg kell ismernie Catania hattyúját (ezzel a névvel illették Bellini jellegzetes dallamvilágát)! Azt a csodálatos, de mégis egyszerű dallamvilágot, ami kilométer hosszú ívként fut végig egy jeleneten és monotonitása ellenére sosem válik unalmassá, mivel tökéletesen simul a csodálatos ének-számokhoz és szinte organikus lüktetést ad az egész darabnak

Meg kell ismernie nem csak a papnő, Norma, hanem Arturo és Elvira (A puritánok), Edelson és Salvini, vagy Gualtiero (A kalóz) történetét is, és ezek által egy tragikusan fiatalon elhunyt szerzőt, aki egy letűnt kor, letűnt stílusában alkotott, de a saját korának hangján: Belliniben él tovább az igazi nápolyi stílus. Az a nápolyi stílus, amit nem kisebb név képviselt többek mellett, mint Nicola Porpora, Händel nagy riválisa.

A cataniai Teatro Massimo Bellini ezt az aprónak tűnő kincset óvta meg a zene világába és juttatta el működése során – remélhetőleg – sok-sok zeneszerető embernek. Igaz én nem ennek az intézménynek, hanem a Müpának köszönhettem 2017-ben, hogy megismerhettem Bellinit, de egy életre szóló élményt kaptam, úgy, hogy előtte Belliniről csak az őszibarack püré és a pezsgő kombinációja jutott eszembe, a bel canto-tól meg egy rossz tapasztalat miatt irtóztam. Végül a véletlenek összejátszásának köszönhetően megfertőződtem ezzel a zenével.

Végszó gyanánt nem tudom mit kellene mondjak. A „Hallgassanak Bellinit!” elég nagy közhely lenne, de tartalmában a legjobban illeszkedik ide. Ha forrásaink, befolyásunk nincsen is ahhoz, hogy ténylegesen megmentsük a Teatro Massimo Bellini-t, azt megtehetjük, hogy Bellini zenéjét – hála a technikának – megismerjük és reménykedünk, hogy Catania város operaházában még egyszer felcsendül Bellini muzsikája. Ha nem is egy rendes előadás, de legalább egy éves opera fesztivál keretein belül. Mert Bellini megérdemli.

A cikket illusztráló fényképekért Tóth Flaminának szeretnék külön köszönetet mondani, aki, ezeket, mint legutóbbi utazásának „termését” a rendelkezésemre bocsájtotta és hozzájárult ennek a cikknek a megszületéséhez.

Békési Botond