Színtézis

Program:

• Bruckner: VIII. Szimfónia (Haas-féle változat)

Karmester: Jukka-Pekka Saraste

Egy szerény, bizonytalan óriás. Talán így tudnám jellemezni Anton Brucknert, a XIX. század utolsó felének, német repertoárjának egyik megkerülhetetlen komponistáját. Vitát nyitni kár lenne arról, hogy ki fejlesztette csúcsra a szimfóniát, mint műfajt. Megosztó kérdés, ahogyan Bruckner zenéje is. Egy korábbi írásomban – szintén egy BFZ koncerten elhangzott Brucknerrel kapcsolatban – már említettem, hogy Brucknernek és ezeknek a „mamut” szimfóniáknak igen is helye van a koncertteremben és ez az ódivatú formalistának tartott osztrák úriember megérdemli, hogy szerepeljen. Persze, mind ezt annak ellenére, hogy nem sok hozzá hasonlóan alázatos és visszafogott zeneszerzőt hordozott a hátán a Föld.

A darab tárgyalását kezdjük egy fontos megállapítással. Mit is hallottunk pontosan? Természetesen a Nyolcadik szimfóniát. De melyiket? A koncerten az 1890-es, második, Haas-féle verzió hangzott el. Ez Bruckner mániájának hozománya. Sosem érezte tökéletesnek egyetlen darabját sem, ezért állandóan átdolgozta őket – meghúzta, módosított bizonyos hangszerelési részeken – emiatt egy szimfónia legalább két, néha több változatban – ezeket nevezi a „szakma” Fassung-nak – biztosan létezik.

A szimfóniát jómagam két részre bontva értelmezem. Az első két tételt egy fajta bevezetésnek látom, majd a harmadik és negyedik tételben csőstül jön Bruckner, a hatalmas adagioval és a dörgő fináléval, hogy azután egy zseniális átmenetben egy "szerény" és méltóságteljes coda zárja a darabot.

Az első tétel elején a jellegzetes bruckneri köd, nem tart sokáig, nem borzongat. Inkább minden más, ami utána következik: a mélyvonósok feszült párbeszéde az oboával, ami aztán földrengés-szerű tuttiba torkollik. A zenekar csodásan reagált, a jól eltalált dinamika – mert ezen a ponton véleményem szerint különösen fontos, az ellaposodást megelőzendő és a feszültséget megtartandó – pedig külön kiemelte Bruckner építkezését.

A második tétel (scherzo) az első tétel méltóságteljes grandiózusságának ellentéte. Méretben nem marad alatta ellenben hihetetlenül harsányan kezd és egyre csak feszültebb lesz. Főszerep a hegedűn és egyből a cselló szólamon. Hogy elkapták-e a lendületet? Tökéletesen!

A darab számomra leghangsúlyosabb része – mint egy megpihenésként – a harmadik tétel. Visszatér a katedrális-hangulat, a zene egy elképesztően be- és felfelé figyelő, meditatív atmoszférát ölt. Saraste vezénylése számomra itt érte el a tökéletes pontot. A maestro az egész koncert alatt sziklaszilárd nyugalommal állt a pulpituson. Mellőzte a heves gesztusokat, a „kirohanásokat”. Ezzel a hidegvérrel azonban nem rontott el semmit. Még inkább érezhetővé tette ennek a zenének a komolyságát.

Az adagio csodásan úszott, majd egyszer csak oszcillálni kezdtek a vonósok és megszólalt a nem éppen szerény erejű mélyrezes szekció. A zenekar a szerzőtől idegen, eszeveszett, már-már dühös tombolásba kezdett, majd következett ismét a csillapodás és az utazás a fináléval egészen a zenekar utolsó őrjöngéséig és az ismételt ködig, amiben kísértetként jelentek meg a timpani finom ütései. Vég… megszólalnak a kürtök, a vonósok borzongatóan játszanak, néha feldörög az üstdob, belépnek a harsonák és egyre komolyabban emelkedik a zene. Visszaköszön a finálé témája…és kiteljesedés! A zenekar tuttija és fanfár-szerű rezek zárják a szimfóniát, majd egy utolsó gesztus, a zenei „pont”.

Hogy a szimfóniára aggatott alcím, az „Apokaliptikus” illik-e rá? Nézőpont kérdése. A Fesztiválzenekar megbirkózott-e a „mamuttal”? Ha Mahler olyan csodásan megy nekik, akkor Mahler mestere miért ne menne. Jó dolog-e Brucknert hallgatni? Igen. Kiemelnék-e valamit a koncertből? Túl sok minden (jó) lenne. Azért azok a rezek… Na azok szóltak rendesen!

Békési Botond

Fotó: http://jukkapekkasaraste.com