A Budapesti Wagner-napok vége után néhány nappal kezdetét vette a világ legikonikusabb Wagner-fesztiválja, a Bayreuthi Ünnepi Játékok, amit még 1876-ban alapított maga Richard Wagner. Amióta komolyabban nyomon követem az ehhez a témához fűződő híreket, véleményem szerint Bayreuth egy ellentmondásos hely. Tartalmilag, morálisan és igen, erős kifejezés, de néha művészetileg is. Ellenben Budapest és a MÜPA magabiztosan csúszik fel a világ Wagner-térképére és veti meg a lábát ott. Wagner-napok 2018 és egy kis külföldi kitekintés.
Az idei program – Budapesten – a szokottnál eltérőbb volt, ugyan is a Ring tradicionális, négy napos előadása elmaradt, mivel felújítják a rendezést, elvégre a szintet hozni kell és meg is kell tartani. A szokásos nyári szórakozás azonban így sem maradt el: Trisztán és Izolda, Bolygó hollandi – Kovalik Balázs rendezésében, ezúttal azonban Michael Boderrel az árokban – és egy Tannhäuser, ami talán az eddigi egyik legcsodásabb élményem volt a Wagner-repertoáron tett kirándulásom alatt.
Egyből az első napon kezdtem a Trisztánnal. Nehéz. Szörnyen. Ennek azonban senkit sem kell eltántorítania tőle és Rossini – amúgy a Lohengrinre tett – megjegyzését se érvényesítsük erre a darabra – a Lohengrinre meg főleg ne!
Szóval itt van a vorspiel-ben felcsendülő misztikus akkord, nem dúr, nem moll, csak megszólal és megindítja a zene ólmos, mámoros folyamát. A Trisztán varázsa talán ebben rejlik, abban a lassú, misztikus sodrásban, ami már az elején elragadja a hallgatót. Zenedráma a javából és itt úgy érzem, hogy Wagner túltett magán. A rendezés egyszerű volt, minimális, szinte üres. Ez az egy dolog volt az, ami számomra ezt az előadást nehezen befogadhatóvá tette. Egy ilyen komoly drámához és különleges zenéhez, leginkább a zene tempójához igazán dukálna egy jól koreografált rendezés. Vallom, hogy Wagnernek jót tesz a „minimál”, engedi a zenét érvényesülni, de ide tényleg szükség lett volna valamire, ami nagyobb hangsúlyt ad a drámának. A látványvilág ellenben - ha kicsit is – kárpótolt. A vetített díszlet rátett az ólmos érzésre, Cornwall tengerpartjának rosszabb, sötét napjait idézte. Tompa színek, barnák, szürkék, hínárok.
Így, hetekkel az előadás után is vegyesek az érzéseim. Szükség lesz egy más jellegű viszonyítási alapra.
Kovalik Hollandija három évvel ezelőtt is ugyan ilyen jó volt, mint idén. A rendezés ugyanúgy sodort, ellenben a zenével. A Michael Boder irányította zenekar az igazi vihar és dobáló hullámok helyett csak esőfelhőket és némi szelet produkált, nem beszélve a Matrózkórus rézfúvós szólamainak számomra túl agresszívre vett staccatoiról. Hiányzott Fischer Ádám lendülete és az a hangzásvilág, amivel én megismertem ezt a darabot. Visszatérve a rendezésre: ugyan az a pár apró hibája volt, mint pár éve. Hibának nem is nevezném, inkább csak összefüggésbeli csúszásnak (?) érzem a rendezői koncepcióban, ami ettől eltekintve nagyon szép munka. A díszlet pedig idén is lenyűgözött. Kitűnő példája volt a multifunkcionális térnek.
Az idei sort egy csodás Tannhäuser zárta. Évek óta hallgatom Fischer Ádámot, ahogyan Wagnert dirigálja és ilyen mély szépséget már nagyon rég hallottam a pálcája alól kiszökni. Tannhäuser ellentmondásos figura. A rendezésben a hedonista rock sztár, aki Vénusznak él, de a morális énjét még ez az erkölcstelen életmód sem tudta kiirtani. Otthagyja az istennőt, visszatér és újra meg kívánja szerezni szerelmét. Azonban a Vénusz-hegyben töltött évek a dalnokversenyen előtörnek belőle és innentől kezdve Tannhäuser bűnhődik.
A rendezés itt tényleg érvényesítette a darab elképesztő zenéjét, mély mondanivalóját és méreteit. A zenekar csodálatos teljesítményt nyújtott az énekesekkel egyetemben. Az előadás kitűnő példája volt a bensőségesség és a grandiózusság váltakozásának, ami a fináléban visszatérő zarándokok kórusával elhozta azt a bizonyos katarzis élményt. Tannhäuser megható, amit pedig Wagnernél eddig oly’ ritkán tapasztaltam: érzelmileg hamar közel lehet a darabhoz kerülni.
Most pedig tekintsünk ki! Bayreuthban a helyzet érdekes. Az általam olvasott hírekből következtetve és Waltraud Meier nyilatkozatát ezzel összefüggésbe hozva: Bayreuth elvesztette a régi hangulatát (fényét?).
A kritikák az idei rendezésekről nem szóltak kimondottan lelkesen, észrevételem szerint a zöld dombi rendezésekben az arrogancia és a polgárpukkasztás dívik. Az idei fesztivál számomra teljesen abszurd része pedig az, hogy Placido Domingo karmesterként tért vissza (ki is fütyülték). Értem én a törekvésének miértjét, de nem gondoljuk, hogy ez egy kissé izzadtságszagú?
Budapestre visszatérve: a Wagner-napok idén új arculatot kapott, ami igazán modernné és megnyerővé tette az eseményt. Az új dizájn modern, lendületes, de sugárzik belőle: ez egy komoly, magas színvonalú esemény, de – véleményem, benyomásaim alapján – nem feltétlen csak egy limitált körnek.
Ahogy Wagnerrel kapcsolatos írásaimban mindig, most is megemlítem: érdemes kipróbálni és félretenni a mendemondákat arról, hogy még a karmesterek is elalszanak a zenekari árokban tőle.
Jövő júniusban ismét kikerül a MÜPA épületére a hanghullámokból alkotott „W” és visszatér a Ring, új rendezésben, Bayreuthban pedig egyszer csak újra kigyúl majd a régi fény.
Békési Botond
Fotó: Csibi Szilvia
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.