Bár a Teatru 3G Marosvásárhely legfiatalabb független színházi társulata, október 7-én mégis történelmet írtak, ezen a napon került sor ugyanis az első erdélyi magyar melegekről szóló színházi előadás bemutatójára a Mészárosok-bástyájában (külön izgalmas, hogy pusztán a helyszín neve milyen nagyszerűen árnyalja történetet, legfőképp a végkifejlet tekintetében). Az efféle produkciókban mindig ott rejlik a nagyot vállalás és a közhelyek kevéssé találékony tálalásának kockázata, ám Székely Csaba darabja, az Öröm és boldogság úgy tud megszólalni az intim térben, hogy a szituációk esetleges direktsége sem válik tolakodóvá, a jelenetek szépen megkomponáltak, a mondatok pontosak, humorosak és érzékenyek.

Az előadás során öt homoszexuális ember élete villan fel előttünk, a néző befolyásolása pedig már az első pillanatban megkezdődik. Zita (Fodor Piroska), a helyi televízió egyik riportere dokumentumfilmként vezeti fel a történéseket: a csatorna népszerű ismeretterjesztő műsorának új epizódjában azt vizsgáljuk meg, hogy miként is élnek itt az úgy nevezett melegek, vagy ahogyan a népnyelv nevezi őket „fartúró buzeráns köcsögök.” Zavarba ejtő mondatok sorjáznak, olyan tárgyilagosan felfestett adatokkal, minthogy a meleg az ember legközelebbi élő rokona, hiszen mindkét faj természetes élettere az emberi társadalom, ám éppen ezért gyakran összetéveszthetjük a homo sapienst a homo-szexuálissal (sic!). Zita mindezt ragyogó arccal, cáfolhatatlan tényként közli, páratlan kedélyességétől végigfut az ember hátán a hideg. Különös, hogy mégsem feszengünk, pedig minden elhangzó gondolat olyannyira abszurd, hogy már-már az is kérdéssé válik, vajon nevethetünk-e ezeken a nyilvánvalóan ironikus megszólalásokon, amelyek egyesek szerint mégiscsak egy magasabb rendű igazságáról tesznek tanúbizonyságot.

Az már az első jelenetben nyilvánvaló, hogy a drámában többféle nézőpont ütközik, méghozzá a társadalom megosztottsága szerint: megszólalnak homoszexuális emberek, és olyanok, akik mélyen elutasítják a tőlük különbözőket. Ha egy skálán igyekeznénk elhelyezni a darab szereplőit, Zitának kétségkívül középen kellene állnia, hiszen alapfunkciója révén nem kimondottan szélsőséges véleményt közvetít, hanem a nagy általános szószólója. És valóban, az események előrehaladtával csak végletesebb állásponttal találkozunk – legalábbis, ha az artikulálás mikéntjét nézzük –, így a riporternő már önmagában is megjeleníti a felvetett probléma magját. Ekképpen a darab mutat számunkra egy viszonylag objektív és két radikálisan szubjektív perspektívát, ám ezek aligha lépnek valós kapcsolatba egymással, sőt, olyan szépen elbeszélnek egymás mellett, hogy feltérképezésük megérne egy hosszabb tanulmányt is. Találkozási pontokat csupán az egy csoportba tartozóknál figyelhetünk meg, az Öröm és boldogságban a homofóbia ugyanis nem rétegjelenség – amiképpen a valóságban sem –, a külső szereplők érvrendszere éppen ezért rendkívül hasonló, a „Semmi baj, ha valaki más – amíg pont olyan, mint én!”-filozófia eluralja a színpadot.

Az öt homoszexuális szereplő életútjában szintén találhatunk párhuzamokat: Béla (Orbán Levente) kivételével mindannyian értelmiségi közegben élnek, sokáig nem merték felvállalni másságukat, szégyenkeztek, magyarázkodtak, ám valamiképp eljutottak az önelfogadásig – már nem magukkal küzdenek, hanem saját családjukkal, az előítéletekkel, a társadalom stigmatizációjával. És elmondásuk szerint mégiscsak ez a könnyebb, az elviselhetőbb harc, hiába meddő. Győztes nincs, egy se. Csak a riporter mosolyog továbbra is.

Székely Csaba egyik legnagyobb írói érdeme, hogy képes egy általános jelenséget a maga minden specifikusságával együtt felmutatni. Mert bár csakugyan vannak hasonlóságok a megszólalók tekintetében, ezek közül szinte mindegyik a másság megélésével függ össze, ezen túlmenően a karakterek ábrázolásmódja üdítően különböző. A homoszexuális figurák egytől egyig háromdimenziósak, saját, racionálisan felépített érvrendszerükkel igyekeznek túlélni a mindennapokat, míg  Zita – aki a történet sűrűjében igazgatóként és ápolónőként is feltűnik – és Elek – az erőszaktevő rendőr, a fiát kitagadó apuka (Nagy István) – nem saját gondolataikat közvetítik, hanem a szocializáció során beléjük plántált már-már ideologikus és meglehetősen korlátolt nézeteket harsogják vissza – ők a csordaszellem iskolapéldái. Az előadás folyamában ezeket a „felsőbbrendű” embereket, akik saját bevallásuk szerint a tévedhetetlenség privilégiumát hordozzák, nem lehet kikerülni. Mindenhol ott vannak, méghozzá feltűnőbben, mint a melegek.

Maga „dokumentumfilm” Ádám monológjával indul: középiskolai tanárként dolgozott, és figyelembe véve a fiatal generáció igényeit, az irodalomórákat különböző, a témákhoz kapcsolódó filmekkel tette színesebbé – ám elkövette azt a hibát, hogy megnézette egy osztállyal a Teljes napfogyatkozást. Egy „buzis filmet”, ami elfogadhatatlan ebben a rendszerben. A kirúgás, mondhatni, természetes. Bár Benedek Botond-Farkas olykor kissé sután fogja meg a szerepet, neki vannak a legőszintébb pillanatai, amikor is egy-egy monológ erejéig elfordul a társadalomtól és a nézőnek, de talán sokkal inkább magának mesél kényszerből elnyomott, mégis végtelenül emberi vágyairól. Vele ellentétben Dénes harsányan megéli saját szexualitását, ez a hivalkodás azonban Kovács Károly interpretálásában kevéssé tűnik hitelesnek, így hiába a karakterben rejlő lehetőség, papírmasé figuraként parádézik végig az előadáson. Parádézik, mert ebben az alakításban benne rejlik minden, ami túlzó, minden, ami rímel a klisére, már-már a homoszexualitás karikatúrája ölt testet. Ez már csak azért is különösen sajnálatos, mert állandó jelenetpárja, Béla, a falusi kocsmáros az egyik legjobban megírt karakter a történetben, Orbán Levente pedig tűpontosan érzékelteti, hogy a humor álarca mögött ott lappang egy élet elfojtása. Fodor Piroska Zitája legalább ilyen emlékezetes, igazgatóként és ápolóként fegyvere a tolakodó szarkazmus, bemondóként pedig igazi ragadozó, méghozzá az a fajta, aki csendben, mosolyogva falja fel áldozatait. (Az még kérdéses, hogy ezek a történet szereplői, vagy sokkal inkább mi magunk vagyunk.)

Elekben már-már megindító az az elvakult, bigott hit, amellyel saját sérthetetlenségében hisz, Nagy István pedig remekül érzékelteti azt az önfelmentő büszkeséget, amely a karakter egész életvitelét legitimmé teszi. Persze hiába minden túlpörgetett sztereotípia, a molesztálást elszenvedő Tekla és a patológiából doktorált Judit kapcsolata világossá teszi: nincs olyan, hogy homoszexuális szerelem. Szerelem van. Problémákkal, sérülésekkel, megbocsátással, vagy éppen soha nem múló dühvel. Kálváriájuk jelentősége az alapvető emberi viszonyok szintjén mutatkozik meg, és bár elsőre kevésbé tűnnek igazán súlyos szereplőknek, az ő történetük nélkül csak egy kiváló vázlat lehetne a darab. Szász Réka és Badics Petra alakítása nem különösebben kiemelkedő, de érzékenységük, megélt nőiségük képes új színt vinni az előadásba.

Radikálisan felfestett és természetes, ismerős szituációk váltják egymást, egy ponton végül össze is érnek a zilált szálak: mindenki meg- vagy éppen felismeri a másikat, de a legnagyobb munka végül mégiscsak Juditra (Badics Petra), a patológusra marad. Ándi Gherghe rendező (asszisztense: Simon K. Attila) az alternatív színház teljes eszköztárát felvonultatja: kiszólások, közönséggel való fokozott interakció, színpadot körbezáró nézőtér, mikrofonos monológtechnika, stilizált színpadi tér, hangjáték, Pintér Béla-szerű énekbeszéd, a kegyetlenség stroboszkóppal való (nem)láttatása – úgy érezhetjük, kicsit túl sok is a jóból. Hatásosabb lehetett volna egy egységes, összeérő formanyelv, olykor titszább, egyenesebb ábrázolástechnikával, amely a színészi összjátékhoz ugyancsak sokat hozzáadhatna.

Ugyanakkor az előadásnak megvan a maga ereje: felszabadulást és múlhatatlan szorongást egyszerre ígérve gyűrűzik körénk a történet, miközben nyilvánvalóvá válik, hogy ez a különös, fiktív valóság nem önmagába zárul, hiszen a mi világunkban kezdődött, és így bennük is kell folytatódnia. A bemutató ekképp valóban ünnep, ugyanis nem csupán egy újabb kortárs darab interpretálásáról van szó, hanem tettről – mert ahogyan az előadás mondja, „a kussolás itt népbetegség.” Ideje megszólalni.

Dézsi Fruzsina

Fotó: Cristina Gânj