Színtézis

A pandák révbe érnek 

„Érzed, hogy berendezkedett közéjük a magány?” – kérdezi a nő a férfit, ahogy bezárkózva szemlélik a körülöttük élőket. Néhány napja még a férfi is pont ilyen magányos volt, de már ketten vannak, plusz az a folyton növekedő láthatatlan állat-populáció, amelyek a fejükben születő gondolatokkal szeretkeznek és sokasodnak. Ilyen furcsa dolgok esnek meg a férfival, aki mellett egy ismeretlen nő ébred egy átmulatott éjszaka után. El kell gondolkodni olyan dolgokról, amik eddig fel sem merültek, például, hogy mi lenne az ember a következő életében. Ez a néhány napnyi élet pedig egy csodálatos utazás, aminek végső állomása a frankfurti állatkert.

„A széket told a kályha mellé, 
Figyeljem zúgó füstlikán át 
A vészt, vagy sorsomat... - be mindegy! - 
Tanuljam meg szimfóniáját.”

(Kiss Jenő fordítása)

Írja George Bacovia, a darabban felemlegetett román költő. Valahogy ezt a kályha mellé húzódást jeleníti meg A pandák gyönyörű utazása is. Férfi és nő találkozik, a férfi pedig belebolondul a nőbe – vagy éppen, hogy most józanodik ki az eddigi életéből. Útjuk meglehetősen rövid, csupán kilenc éjszaka, de számukra az olyan hosszú, akár kilenc élet. És hogy ami az út végén várja őket, az vész, vagy a sors, azt már a néző fantáziájára bízzák.

Itt az „a férfi” és „a nő” megnevezések nem azért indokoltak, mert a darab általános érvényű minden férfira és nőre. Egyszerűen csak hiába nevezik meg a szereplők a barátaikat, a körülöttük élőket, magukat soha. „Szonja Kriszta Matild Natália Anna Robinson – úgy hívsz, ahogy akarod.” – mondja a nő, mert az embert nem a neve határozza meg, de még csak nem is a külseje, a foglalkozása, az, hogy honnan jött, vagy az, amit mond. A dráma két emberről szól; a nő megtanítja a férfit, hogyan jusson túl a külsőségeken, és hogyan találja meg azt, amivé igazán válni akar.

A szerepeket Szorcsik Kriszta és Seress Zoltán alakítják. Bár kellemetlenség és kínosság árad a nyitójelenetből, ez teljesen normális egy olyan helyzetben, amikor egy idegen mellett ébred fel az ember, teljesen meztelenül. Mindkét színész jól kezeli a meztelenséget, nincs különösebben szeméremsértő jelenet, nincs fennakadás a színpadon zajló átöltözések során.

A rendező Telihay Péter maga is megszólította a közönséget a családias kis előadó-teremben a darabot megelőzően. Hogy az interaktív darabokra van kereslet, azt bizonyítja az, hogy helyenként tűznek hasonlókat műsorra a színházak. Az azonban, hogy egy nem interaktív darabra érkező közönség mennyi hajlandóságot mutat majd a részvételre – még ha csak pár szó erejééig is a darabban – az kiszámíthatatlan. A darab szereplőinek korlátozott száma miatt kénytelenek voltak a nézőkön keresztül megszólaltatni néhány külső hangot, ám ezekért a rövid szerepekért nem tolongott igazán a félénk közönség. Akik mégis elvállalták, azok sem tudták a maximumot nyújtani, hiszen a nézőtér sötétsége miatt nehezen olvashatóvá váltak a nyomtatott sorok. Talán más előadásokon jobban sikerült.

A jelenetek felfokozása és a közöttük való váltás remek eszköze a zene. Lévén a darab egyetlen kis lakásban játszódik, annak berendezései között könnyedén szerepet kaphatott egy magnó. Különböző dalok csendülnek fel, ismertek és ismeretlenek, angol nyelvűek és mások. Az egyik leghosszabban hallható dal a Let's Call The Whole Thing Off, Ella Fitzgerald és Louis Armstrong előadásában. Míg az eredeti dal a kiejtésen tetten érhető osztálykülönbségeket firtatja, a darabban nem a társadalmi osztályaikban, hanem egész világukban különböznek a szereplők. A férfi zenész, az éjszakában él és csupa szórakozásnak gondolná az ember az életét, mégis valamilyen rejtett oknál fogva súlyos melankólia keríti hatalmába, ami arra készteti, hogy bezárkózzon. A nőről szinte semmit sem tudunk – talán nem is létezik. Ez a két ember mégis összetalálkozik az Atmoszféra bárban.

A nő az, aki melegséget hoz a lakásba. Gyertyafényt varázsol a szerény vacsora köré, vicces, élénk, és felkavarja a férfi körüli állandóságot. Együtt bújnak el a világ elől, ha kopognak, azt kiáltják a paplan alá bújva, hogy „Sehol se vagyunk!”. Megtanulják olvasni egymás gondolatait, először egy apró hangból, majd hang nélkül. Máskor meg tejfölt kennek egymás arcára, miközben üvölt a rockzene – ilyenkor a darab mérsékelt őrületbe csap át.

Kevés jelmez kerül elő a darab során, de Szorcsik Kriszta ruhája említésre méltó. Brokátos csillogású sötétzöld nadrágruháról van szó, aminek magas, fodros gallérja igazán múltszázad eleji hangulatot kölcsönöz neki, míg a kiszélesedő nadrágszárakba toldott pöttyös csipke bohókássá teszi – ezzel jellemezve a nő komplex karakterét.

A Mozsár Műhely aprócska előadó terme a díszletet is korlátozza, bár a multifunkcionális ágy, ami körül a szereplők élnek, meglehetősen hasznos és mutatós darab. A rendező mégis igyekezett kihasználni a tér minden adottságát: egy jelenetben kinyitják a nagy, félköríves ablakot, ezzel pedig kinyílik a tér; a színpad leér egészen Nagymező utcáig, kitágul, aztán visszazárják egy pillanat alatt. A kilenc napban a férfi is mindössze egyszer hagyja el a lakást.

A román Matei Visniec 1994-ben L’histoire des ours pandas racontée par un saxophoniste qui a une petite amie à Francfort (A pandák története, melyet elbeszél a szaxofonos, akinek van egy kis barátnője Frankfurtban) címmel írta meg a darabot. Ez teljesen értelmetlen a néző számára egészen a fináléig, ott azonban minden összeáll, megértjük, hogy ez a kilenc nap nem a beteljesülés vagy a vég, hanem csupán a kezdet, vagy még inkább az előzmény.

Pataki Anett
Fotók: Kállay-Tóth Anett