Színtézis

Hálás dolog igaz történeteket színpadra vinni, hiszen azok iránt a néző is nagyobb részvétet érez. A Naptárlányok a Pesti Magyar Színházban pedig igazi közönségdarab: ahol lehet, azon van, hogy megnevettesse a nézőt, annak ellenére, hogy csupa súlyos téma rejlik benne az egészségügytől kezdve a személyes válságon át a nemi szerepekig. Hogyan jut hát el hat tisztességes asszony odáig, hogy „pucéran parádézzanak”, és az eredményt megmutassák az egész világnak?

A darab komédiába bújtatott női valóság. Olyannyira valóság, hogy a szerző Tim Firth egy 1998-as megtörtént eseten alapján írta, azóta pedig számos televíziós és színpadi feldolgozása született a darabnak. Milyen női valóságról van tehát szó? Bár a történet alig húsz évvel ezelőtt játszódik, ez szinte észrevehetetlen, a benne felvonuló női alakok karaktere és élethelyzete alapján akár száz évvel ezelőtt is játszódhatna. A főszereplőket eleve a Nőegylet nevű kisvárosi klub köti össze – önmagában már ez is háború előtti hangulatot idéz. A Nőegylet tagjai között megtalálható a nagyszájú, és emiatt kissé kirívó, problémás nő (Chris), a férjét odaadóan ápoló csendes mintafeleség (Annie), az egyedülálló anya, akit emiatt a saját lánya is megvet (Cora), az idős tanárnő – mert ez az egyetlen női hivatás – (Jessie), a vallásos és mimózalelkű, férjéért rajongó, ám általa megalázott nő (Ruth), és a sorból kissé kilógó golfozónő, akinek másik fontos jellemzője a kikapósság (Celia). A kissé szedett-vedett és olykor infantilis társaságot ellensúlyozza és kordában tartja a Nőegylet szigorú, karót nyelt vezetője (Marie).

A Nőegylet segít a nőknek elfoglalni magukat, például a brokkoliról, és hasonló növényekről szóló előadásokkal, vagy terményekből készült műalkotások versenyeztetésével. A klub tulajdonképpen a hagyományos női szerep őrzője, éppen ezért kelt akkora megdöbbenést, amikor a szereplők aktnaptárral kívánnak pénzt gyűjteni egy nemes ügy számára. A nemi szerepek mellett a darabnak más aktualitása is van, a bonyodalom kiváltója Annie férjének rákbetegsége. A feleség hosszú hónapokat tölt a kórházi kanapén, amíg férje kezelései zajlanak, hiába. A rák hazánkban is vezető halálok, ám a kórházak állapota nemhogy a látogatók, de a betegek számára sem kielégítő. Az előadás szünetében felhívják figyelmünket arra, hogy a darab alapját képező naptárt a magyar művésznők újraalkották, így az megvásárolható és az előadás után dedikáltatható. A színház a befolyt összeggel a SOTE onkológiai osztályát támogatja. Viszonylag ritkán találkozunk a műsorhoz köthető termékekkel a magyar színházakban, ám a jótékony cél illik a darabhoz.

Mellékesen ugyan, de a pedagóguspálya is megjelenik a történetben, amire szintén érzékeny magyar közéleti téma. A társaság legidősebb tagja, Jessie (Bede-Fazekas Anna) nyugdíjas tanárnő. Az aktképek tervezgetése közben óhatatlanul előkerül a probléma, miszerint ők hétköznapi nők, akiket „még a férjük se lát meztelenül”, nem pedig hivatásos modellek. Jessie szerint nincs olyan kétségbeesett foglalkozás, mint a tanáré, mert az közvetlenül látja, ahogy felnőnek az új generációk és kirepülnek az életbe, ezáltal pedig már idejekorán öregnek érzi saját magát.

Bár a színésznők jól érzik és értik a darabot, a helyzet- és karakterkomikum nem minden esetben intenzív. Ennek oka a darab angol eredetében is rejlhet, számtalan vicces soron, vagy egy hosszabb mondat végén elhelyezett kis csattanón érződik ugyanis az angol nyelv szerkezete – vagy a kultúra, ha a franciákra tett utalásokra gondolunk. Az előadást Hegyi Barbara (Chris) vezeti, aki lendületes és kevésbé türelmes társainál. A csendesebb karakterek hajlamosak elveszni az eseményekben. Igó Éva (Annie) és Udvarias Anna (Cora) alig észrevehetők a színpadon. A darab mélypontja és csúcspontja egy és ugyanaz: a naptár elkészítése. A színpad átrendezése, és a díszletben történő mozgás remek rendezésről vall, ám a meztelenség köré épített feszültség és az azt feloldó visongás túlzás. Egy fenékvillantás arról is gondoskodik, hogy a közönség is hasonló hangulatba kerüljön, ettől viszont a néző inkább kabaréban érzi magát, mint színházban.

Ami a díszletet illeti, egyszerű színpadot láthatunk,  körülötte pedig egy kultúrház jellegzetes képét. Az ajtókat és ablakokat dinamikusan használják, nem válik unalmassá a szereplők mozgása. Ezen kívül központi szerepet kap egy vetítő némi hanggal, ami már az első pillanattól átveszi a szerepet a cselekmény földrajzi elhelyezésében. A Föld képéről indulva egészen a kis angol városkáig közelít, majd ennek különböző évszakokban láttatott képével teremti meg a hangulatot, és egyben segít a nézőnek tájékozódni az időbeli ugrások között. Az audiovizuális kellék kissé filmszerűvé varázsolja a darabot.

A rendező, Tallós Rita nő létére nem ragadta meg eléggé a női szerep kérdését. A nők, bár reflektálnak a rájuk kényszerített szerepre, elégedetlenek és belül lázadnak, végső soron mégis beletörődnek a sorsukba és az aktnaptár az egyetlen külső jele a lázadásuknak. A történeten természetesen nem lehet változtatni, azonban rendkívül kis hangsúlyt kap az, hogy a vallásos Ruth-t (Tóth Enikő) férje nem csupán megcsalja, de szóban és lelkileg bántalmazza is, holott a nő rajong érte. Hozzá kell tenni azonban, hogy Ruth pozitív jellemfejlődésen megy keresztül, hiszen legalább Marie (Benkő Nóra), az egyletvezető ellen fellázad, és ez a naptár elkészítéséből újonnan nyert magabiztosságának köszönhető.

A rákbeteg John (Tahi József) halála előtt azt mondja. „A yorkshire-i napraforgók olyanok, mint a yorkshire-i nők. …Keressétek a nap fényét, mert az a fiatalság és az élet záloga!” Az előadás azonban megragad a Nőegylet árnyékos klubházában, és a naptár kiadásával járó rivaldafény sem képes kicsalni ki onnan.

Pataki Anett

Fotók: Pesti Magyar Színház