Színtézis

A tinilányok bálványából egyetemi hallgatóvá vált. A popénekesi karriert színházra, az Operettszínházat a Film- és Színművészeti Egyetemre cserélte. Novák Eszter és Selmeczi György idén végzős, zenés színész osztályának tagját, Brasch Bencét a december 20-án az Átrium Színházban bemutatandó, 12 dühös ember c. előadás kapcsán kérdeztük.

A filmből és az eredeti drámából vegyesen merítettetek a próbafolyamat idején?

Ugrai István újrafordította a darabot, figyelembe véve azokat a színészeket, akik ebben az előadásban játszanak . Így tulajdonképpen ugyanaz az anyag máshogyan fog az Átrium színpadán megszólalni. Például, az én szerepemet az ’57-es filmben egy idősebb színész, a ’97-esben pedig egy afroamerikai negyvenes játssza. Mindkét filmet láttam, ám az eredeti szöveget nem olvastam, így óriási összehasonlítási alapom nincsen. Az biztos, maibb nyelven fog a darab elhangzani.

Se a dráma, se a film nem használ személyneveket.

Mi sem, fel sem merült a nevesítés szándéka. Furcsa, de valahogyan a szituáció sem kívánja.

Számodra miről szól Reginald Rose drámája?

A demokráciáról, a döntéshozatalról és a meggyőzésről. Meg a kétségről, hogy amúgy felmerülhet-e egyáltalán kétség egy sokak szerint egyértelmű üggyel kapcsolatban? Lefordítva a színház nyelvére, a színészi minőséget is fejleszti egy jól együttműködő csapat, amelyben egy adott céllal kapcsolatban nincs kétség. Ez a mi osztályunk első három évére különösen igaz volt, hiszen akkor mi nagyon össze voltunk zárva. Fontos volt, kinek a lábszagával „élünk” együtt, öt éven keresztül.

Hogyan kerültél az előadásba?

Korábban dolgoztam már az Átriumban a Chicago (R .: Alföldi Róbert) révén, ezután kértek föl az Istvánék erre a szerepre, amit boldogan vállaltam. A negyedév és az ötödév már gyakorlati év az egyetemen, így részükről sem volt ennek akadálya. Minél többet és többféle rendezővel dolgozunk, minél több műfajú előadásban játsszunk ebben a két évben, annál jobb.

Mi volt az első külsős, nem egyetemi előadásod?

A Keszég László által rendezett A Pál utcai fiúkban játszottam először a negyedév elején, Székesfehérváron (Vörösmarty Mihály Színház, a székesfehérvári színház ˗ a szerk.). Ezután jött Alföldi Róberttel A sötétség hatalma c. Tolsztoj dráma, amelyet a Budaörsi Latinovits Színházban mutattunk be, majd az osztályprodukciónk következett, a Koldusopera, amelyet egyik osztályfőnökünk, Novák Eszter rendezett. A TRIP hajón játsszuk az előadást. Év végén jött a Chicago, és most ebben a darabban Császi Ádámmal dolgozom együtt.

Ezek szerint már most, a végzésed előtt is volt alkalmad különböző rendezői stílusokkal, attitűdökkel, színházi formanyelvekkel találkoznod. Az eddig szerzett tapasztalatok alapján tudsz-e már egyfajta konklúziót levonni?

Pályakezdőként nagyon fontos, hogy a rendező jól vezessen minket. Nyilván az a legszerencsésebb, ha a rendező nagyon felkészült és erősen gondol valamit az anyagról. Zsótérral nagyon szerettem dolgozni az egyetemen, vele biztonságban éreztem magam. Alföldi Robi is elképesztő módon inspirál. Nagyon tudja, mit akar, és miután megcsináltad, megalkottad azt a rendezői „látomást”, amit ő a színpadon látni akar, azután engedi kicsit lazábbra a gyeplőt. Ő nagy tanulópénz volt nekem, hiszen A sötétség hatalmában volt az első, egyetemen kívüli nagy szerepem.

„Gyurma” voltál a különböző rendezők kezében, vagy az egyetemi éveid alatt kialakult saját magadról, benned egy színészi hozzáállás, amit aztán később nyestek, csiszoltak, alakították?

A darabtól függ a mai napig. Alapvetően nagyon befogadó vagyok, nem állok ellent semminek sem, főleg a legelején. Bizalommal vagyok a kollégák és a rendezők iránt is. Mostanában kezdem érezni azt, hogy egy idő után nekem kell eldönteni, mit és hogyan játsszak. Persze, a végsőkig nyitott vagyok a véleményekre, de kell, hogy legyen bennem egy általam kigyúrt, biztos változat.

A neveddel 2009-ben találkozott először a nyilvánosság: bekerültél a Csillag születik tehetségkutató versenyébe. Előbb volt a zene és az éneklés szeretete, aztán a színház vagy fordítva?

Már diákkoromban is színjátszóztam. Hetedikes koromban vált mániámmá a színház. A tehetségkutatóba csak jelentkeztem, aztán bekerültem. De a popéneklés sosem szerepelt a terveim között.

2011 és 2014 között az Operettszínház tagja voltál. A musical és az operett műfaja egyfajta közös pont az éneklés és a színészet között, tehát össze tudtad kötni ezt a két profilodat. Miért döntöttél mégis úgy, hogy jelentkezel ’14-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?

Azt éreztem, ahhoz, hogy színész legyek, kell az egyetem. Belső igényem volt ez. És ráadásul a képzés folyamán rengeteg prózai feladatunk volt annak ellenére, hogy zenés színész osztály vagyunk. Mióta több próbafolyamatom volt, teljesen máshogy állok hozzá egy zenés darabhoz is. A zenés daraboknál fennáll a veszélye annak, hogy a zene, a fények, a díszlet elviszi a hangsúlyt a színészi játékról, ily módon a színész sem fektet annyi munkát a szerepébe, és az amúgy sem mindig csehovi bonyolultságú jelenetekbe. Egyébként Réthly Attila rendező biztatására adtam be utolsó pillanatban a jelentkezésemet az egyetemre. Már az első rostán éreztem, hogy ezt nagyon akarom.

Miért?

A szellemiség és a változatosság, a többfeladatúság miatt. Veszélyes, ha fiatalként megragadsz egy alapvetően jó szinten, jó nevű színházban, és nem kapsz több és más impulzust, amikből tanulhatsz és fejlődhetsz.

Volt két-három, érdeklődés szempontjából intenzív éved, amikor tinilányok rajongói szeretete kísért, bárhová is mentél. Úgy gondolom, ma ez már nincsen. Hogyan dolgoztad fel akkor azt az óriási rajongást és mi a helyzet most?

Valóban, az, hogy leszólítanak az utcán, fotózkodnak velem és autogramot kérnek, ma már nincs. Őszintén szólva, ez a rész nem is hiányzik nekem, ez a vonal nem mozgat igazán. Akkor sem mozgatott. Nem az volt a lényeg. Jólesett, persze, de az a fontos, hogy csináljam a feladatom. Örülök, hogy jobbnál jobb darabokban dolgozhatok. „Nemcsak” a nevem számít, hanem hogy színészileg is teljesítek.

Tavasszal fogsz végezni. Mik a terveid?

Egyikünk sem tudja, mi lesz a TAO eltörlése után. Ha lesz más helyette, akkor azt a támogatást mely színházak fogják megkapni? Mi lesz akkor a magánszínházakkal? Mindig is érdekelt egy minőségi társulati létezés, de egyelőre az egyetem két gyakorlati évében szabadúszom, amit szeretek. Mindig új emberekkel találkozni, új embereknek bizonyítani. És az élet eddig úgy hozta, hogy sok nagy feladatot kaptam, amik talán elsőre látásra kivitelezhetetlennek tűntek. De teher alatt nő a pálma.

Németh Fruzsina Lilla

Fotók: Átrium, Mészáros Csaba, Lakatos Péter