Színtézis

Az erjedő Nyugatrómai Birodalom utolsó két napja úgy árasztja magából a pöceszagot, hogy azon csodálkozunk, miért nem dőlt már rég össze ez az egész sárral és vérrel összetapasztott tákolmány, amit oly nagy áhítattal nevezünk az európai kultúra bölcsőjének.

Nem óvatoskodik a Stúdió K és a k2 Színház közös produkciója: a Friedrich Dürrenmatt drámáján alapuló Bakfitty két hosszú, ám rendkívül kompakt felvonásban mindent elmond arról, amit a mai bürokratikus, kultúrpolitikai és hatalmi viszonyokról tudni lehet. Kitűnő darabválasztás ez, hiszen A nagy Romulus tökéletes ürügy arra, hogy a múlt és jelen egybecsengéseit kiaknázva, kritikus és önreflexív módon ábrázolhatóvá váljon a mindenkori diktatórikus rendszerek működési mechanizmusa és ideológiai dilettantizmusa. Éppen ezért nem is tűnik olyan távolinak a Pignitzky Ádám által felhúzott világ: a színpadi tér egyszerre poros irattár és viharvert hálószoba – vagy inkább hálóól –, ahol Romulus (Nagypál Gábor) először az ágy alól mászik elő, miközben minden erejével próbálja visszaverni az alkohol másnapi, látszólag igen erőteljes offenzíváját. Nem királynak való ez a rongyokba bújt figura, ez már első pillanatra feltűnik, de hamar kiderül, hogy a korrupció minden fajtáját kellemesen kiaknázó, valódi elvek nélküli közegben mégiscsak ő az egyetlen morális lény.

Pedig ennél kisszerűbbnek nem is mutathatná magát: szenvedélye nem birodalmára, hanem a mániákus tyúktenyésztésre koncentrálódik, uralkodói attitűdje a pótcselekvések egészen parádés sorozatát vonultatja fel, miközben biztosak lehetünk benne, hogy minden valamire való enciklopédiában Romulus neve szerepel a „kitérő válaszok” szócikk alatt. A tétlenség politikájába burkolózva csoszogja végig az előadást, látszólag mit sem törődve éppen összedőlő birodalmával, azonban tettetett esetlensége mögött mindvégig ott bujkál a mindent tudó cinizmus. A mórikáló passzivitásnak ugyanis oka, mi több: eszmerendszere van. Az már más kérdés, hogy ez az eszmerendszer imbolygó alapokra épült, így annál jobban megremeg, minél közelebb kerül céljának megvalósításához.

Spurius Titus Mamma (Lovas Dániel) ugyanis – miután átküzdötte magát a bürokrácia erősen karikírozott bugyrain – meghozza a rettenetes hírt: Odoaker (Rózsa Krisztián) vezetésével közelednek a germán seregek. Más szóval: Róma pusztulásra van ítélve. Romulus mindezt egyetlen vállrándítással intézi el, és ismét belefeledkezik tettetett impotenciájába, miközben a gondosan kinevelt udvaroncok próbálják menteni a menthetőt, a nagy igyekezetben pedig odáig  jutnak, hogy a szó legszorosabb értelmében elkezdik felégetni a múltat. Jobb, ha semmi nem derül ki abból, ami itt valójában zajlott. Az egyetlen logikus kiutat Caesar Rupf (Spilák Lajos) nadrággyáros házassági ajánlata jelenthetné, azonban Romulus morális fölénye éppen a legváratlanabb pillanatban mutatkozik meg: nem hagyja feláldozni az egyetlen őszinte dolgot, ami megmaradt még ebben az önmagát megcsúfoló világban – azaz lánya szerelmét.

Itt tűnik ki először, hogy a tétlenség voltaképpen hatalmi fegyver, méghozzá az egyetlen, aminek látszólag nincs éle. Romulus ugyanis éppen ezzel a tompasággal akarja megdönteni az erőszakra és mások leigázására alapuló önkényuralmi rendszert, amely évszázadok óta kultúrfölényét lobogtatva kötelezi behódolásra az idegen népeket. Azzal azonban nem számol, hogy részleges pusztulás ebben a koordináta-rendszerben nincs: vagy mindent vagy semmit. És meggondolni magunkat nem lehet. Ebből a felismerésből fakad a legemlékezetesebb jelenetek egyike is, Odoaker és Romulus találkozása, amikor is két véres birodalom vezetője menekül egymáshoz a másiktól várva feloldozást.

Nagypál Gábor kimunkált színészi alakítása fokozatosan juttatja el a nyugatrómai császárt odáig, hogy nyűgös passzivitása már ne gyerekes ellentartásként artikulálódjon, hanem megsejtsük benne a mindent legyűrni kívánó politikai erőt. Szellemessége már önmagában is külön mutatvány, ami azonban igazán izgalmassá teszi ezt a nyegle figurát, az az első látásra is nyilvánvaló kontraszt, ami a bizonytalan gesztusokkal dolgozó jelentéktelen alak és a mindenre azonnal választ találó géniusz között feszül. Hasonlóan izgalmas Nyakó Júlia játéka, aki egyszerre tűnik zsörtölődő háziasszonynak és finomkodó úrinőnek, a lányukat alakító Pallagi Melitta pedig mindkét szülő magatartásmintájából érzékletesen merít, látszólagos nyafkasága mögött ugyanis egy önmagát feláldozni kész, mélyérzésű, még igen gyermeki lélek bújik meg.

Hommonai Katalin mint „belügyminiszterúrasszony” ugyancsak remekül helyezkedik el az előadás gazdag szövetében, amit tovább dúsít Spilák Lajos plasztikusan megjelenített kapitalista nadrággyárosa. Domokos Zsolt és Borsányi Dániel komikus párosa - azaz Achilles és Pyramus - a kisszerűségben is jelentékennyé válik, Horváth Szabolcs pedig megfordítja ezt a bravúrt: Isaurai Zénóként olyan apróra húzza össze magát, hogy amíg el nem múlik a veszély, lehetőleg észre se vegyük – kivéve persze, ha némi üzletelésről van szó, de hát nincs min csodálkozni, a korrupció művészetét itt mindenki felsőfokon űzi.

Viktor Balázsnak jutott a feladat, hogy Aemilianusként az egyetlen hősi igazságot képviselje, ekképpen a megmentő szerepe a királyról rászáll – illetve szállna, ha Romulus nem utasítaná el azonnal a nemzettudatból rettenetes gyötrelmekkel kifaragott elveket. Így Viktor Balázs játékmódja épp egyenessége és tisztasága révén válik modorossá a többiekéhez képest, hiszen ő az egyetlen, aki hiteles megszólalásával valóban képes volna felülemelkedni ezen az álságos, egymás kihasználásán alapuló közegen.

Benkó Bence és Fábián Péter rendezése, ahogy azt megszokhattuk, nem áll meg a történet primer értelmezésénél, az eredeti szöveget szellemes betoldások gyarapítják (dramaturg: Kautzky-Dallos Máté), mi több a textus igazi narratív labirintust eredményez, mi pedig gyermeki örömmel veszünk el a bohózati elemek, az aktuálpolitikai kiszólások, az irónia, a roncsolt nyelv, és a kitörő trágárság építményei között. Voltaképpen ez a szétírásból fakadó eklektikusság csiszolja hitelesre az ókori Róma történetét, a színészek pedig jól látható élvezettel vezetnek minket az útvesztőben. Külön érdem, hogy a látszólagos burjánzás ellenére mégiscsak aprólékosan megkomponált itt minden, a ritmus pedig egy pillanatig sem bicsaklik meg: a kortárs színházi gesztusok felkapják lezártnak hitt múltat, és olyan lendülettel csűrik-csavarják, hogy nem győzünk szemezgetni a valóságreferenciák között. Szüntelenül emlékeztetnünk kell hát magunkat, hogy a színpadon a nagyon is távoli, ráadásul jelentősen átírt történelem, nem pedig a jelenidő pereg élő egyenesben. Nem-nem, szó sincs róla. Elvégre egy ilyen minden ízében szolgalelkű, látszatérdekekbe burkolt, manipulatív rendszer csak a múltban jöhetett létre. Ugye?

Forrás: Stúdió K