Alekszandr Vasziljevics Szuhovo-Kobilin javarészt filozófiai műveket írt. Trilógiát alkotó három drámája közül Ascher Tamás a második rész, Az ügy című mellett döntött, Radnai Annamária fordításában ezt vitte színre a Katona József Színház nagyszínpadán. Mint ahogyan az előadás nyílt próbáján a rendező elmondta: a trilógia részei csak egy-egy szállal kapcsolódnak egymáshoz, így nem okoz gondot, ha nem ismerjük a trilógia egyik, másik vagy semelyik részét. Valóban nem gond. Az ügy-avagy a Normális Eljárást nagyon is értjük. Mert hiába az orosz nevek és az orosz helyszín: Kobilin drámája a mindennapjainkról szól.
Lakásra és irodára egyaránt emlékeztető, tapétázott színtér fogad minket. Izsák Lili díszletéhez hozzátartozik a sajátos térkonstrukció is: míg az eleinte csak sejtjük, hogy a paravánon lévő ajtó mögött „van még valami”, az első felvonás végére szép lassan kibontakozik a teljes színpad. A hivatalból megérkezünk a korrupció melegágyát jelentő hercegi lakosztályba. A hercegébe, aki önteltségében, hatalma teljében még azzal is áltatja magát, hogy ő tiszta, mint a ma született bárány: Takátsy Péter karaktere azt üzeni nekünk, hogy cinkosok között nem bűnös, aki néma.
Nincs új a nap alatt. Ennyivel lehetne összegezni Kobilin „középső” drámájának és Ascher Tamás rendezésének lényegét. És ráadásul nem szépen, lassan, finoman döbbenünk rá erre az örök igazságra, hanem Bányai Kelemen Barna ‒ énekes antréja után ‒ azonnal, már-már túl direkten is közli velünk: itt mindenki korrupt. Mármint a rendszerben. A hivatali eljárásban, az állami apparátusban, a kispolgári családban. Mindenki szem a láncban. Ily módon nem is meglepő, hogy Fekete Ernő Varravinja azon mérgelődik, miért „csak” annyit lehet legombolni az ügyféltől, miért nem ennyit. Nem meglepő, hogy Tarelkin mindenhova nyal és hízeleg, pusztán önmaga érdekeit követve. Bányai jól és pontosan, szépen artikulálva, finom játékkal hozza ezt a szélkakasként forgó figurát. Fekete is a tőle megszokott színvonalú alakítással, cinikusan, pikírten, olykor azért a lelkiismeret és a belső morál nyomait megcsillantva hozza a hivatal vezetőjét, a herceg egyik legfontosabb emberét. Szép, jó, pontos, precíz. Ahogyan ilyenek Szakács Györgyi az orosz divatot, a kort megidéző, mégis, kortalan jelmezei is ‒ bár itt-ott felbukkan egy-egy figyelmeztető narancssárga zokni vagy piros cipősarok. Ötletes színszimbolika.
De ugyanakkor mégis, semmi különös. Ahogyan semmi különöst nem ‒ vagy csak nehezen ‒ lehet felfedezni Pelsőczy Réka feleseket lehúzó,hisztérikus hajlamú nagynénijében vagy Bezerédi Zoltán a szenvedő családért kiálló hű ügyvédjében. Bár lehet, az ő különlegessége abban rejlik, hogy ő az egyetlen hiteles és megbízható egyén ebben a történetben. De ez sem új, hogy minden ilyen simlis ügynek van Cirenei Simonja, aki (talán) ellenszolgáltatás nélkül segít.
És természetesen krisztusi áldozata is, itt rögtön kettő. Hiába a lefizetés, hiába a meghasonlás, hiába a nehezen összeszedett összeg, hiába a császár új ruháját illető leleplezés: Mészáros Máté szelíd, egyszerű és együgyű Muromszkijként belehal az eljárásba. Ahogyan lelkileg beleroppan a sikkasztási gyanúval terhelt ügy főszereplőjeként fellépő Lidocska is, azaz Rujder Vivien. Mészáros talán alkatából és remek mimikájából kifolyólag is kevésbé tudja a kissé butácska Muromszkij drámai oldalát megmutatni a komikussal, a nevetségessel szemben. Rujder pedig végig egy regiszteren belül mozog: törékeny, apját nagyon szerető, megtévesztett, megbántott, halk, szegény, kicsi lányka.
Mindenki lefizethető, mindenkinek van ára, aki pedig holmi erkölcsre, gerincre vagy emberi mivoltra hivatkozik, az megdöglik. Az átlagos módon szemünk elé tárt szatírát feldobja az egyetemi hallgatókból álló írnokcsapat koreográfiája, amely a közéleti mocsárban folyó mindennapi rutint fejez ki. Inkább egyfajta karként, mintsem individuumként vannak jelen a hallgatók. És a dalbetétekről se feledkezzünk meg: Bányai szólói, valamint a korrupcióban cimboraságot fogadó Tarelkin és Varravin duettje még abszurdabbá és gúnyosabbá teszi az amúgy is folyamatosan idézőjelekkel megtűzdelt előadást. Kicsit olyan, mint a négy gengszter éneke a Macskafogó c. rajzfilmből. Csak annak ott van helye.
A Katona József Színház új nagyszínpadi bemutatója nem világít rá valami újra és meglepőre, nem nyitja fel a szemünket, nem gondolkoztat el igazán, nem hökkent meg minket. Nincs új a nap alatt. Napjainkban minden ilyesfajta Ügynek ez a Normális Eljárása. Na, bumm. Vagy lehet, velem van a baj, hogy Muromszkij meghurcoltatását, emberi és anyagi kizsigerelését látva nem elszörnyedek, hanem megrántom a vállam és azt mondom: na és?! Hát ez mindig is így volt és van. És…lesz…?
Németh Fruzsina Lilla
Fotók: Horváth Judit
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.