Színtézis

Az Orlai Produkciós Iroda idén tovább bővítette repertoárjának azon szegmensét, amely a magyar társadalom kényes témáira kérdez rá – meglepő módon nem magyar szerzőkön keresztül. A legújabb előadást, a Tagadj, tagadj, tagadj!-ot a frissen megnyitott Hatszín Teátrumban mutatták be, 2017 szeptemberében. 

Az idén tizedik jubileumát ünneplő, ezzel együtt saját társulatot megalakító Orlai Produkciós Iroda már a kezdetektől komoly figyelmet szentelt a nem biztosan közönséghívogató, de fontos, közéleti jelenségeket reflektorba állító előadást hozott létre. Az első komolyabb figyelmet a 2010-es Esőember előadás keltette, ezt követte a 2014-es Happy Ending, a 2015-ös Apa. Ezt a Száll a kakukk fészkére, majd az igen fontos Egyasszony. Most pedig a Tagadj, tagadj, tagadj érkezett meg ebbe a láncolatba. Jonathan Maitland 2016-os darabja nem is lehetne aktuálisabb a mai magyar sportélet alakulását tekintve.

A dráma fókuszában a nem túl távoli jövő közelgő olimpiájára készülő főhősnőnk, Eve (Lovas Rozi), összetalálkozik egy elismert, de megkérdőjelezhető módszereket alkalmazó edzővel (Ullmann Mónika). Az edző, felfigyelve a lány képességeire, tanítványának hívja. Eve boldogan jár az edzésekre, de mégsem képes futótársnőjét utolérni, túlszárnyalni (Sztarenki Dóra). A csüggedés és a feladás lélektani pillanatát kijátszva, az Ullmann által létrehozott démoni karakter behálózza Eve ,,ártatlanságát” és a doppingolás egy új módszerét alkalmazva jutatja el főhősünket a verseny célegyenesébe. Az arany érem után a doppinggyanú kitudódik, a sajtó ráharap és botrány lesz belőle. 

A röviden vázolt történet önmagában nehezen illeszthető rá a magyar sportéletre. A futás nálunk nem olyan elismert vagy mediatizált, mint a futball. Az olimpia is doppingbotrányok nélkül zajlott le, legalábbis hazai tekintetben. Mégis az előadás három ponton kap bele markánsan az elmúlt pár éve sporttörténetébe – valószínűleg éppen emiatt vette elő az OPI és Szabó Máté az anyagot. Először is a sport, mint médiajelenség. A sportolás jelenségéhez mindig hozzáadódott a becsület és a büszkeség fogalma, ez ad némi hősi pátoszt is a sporteseményekhez. Hősük születnek, hősök buknak, az akhilleuszi emberkép tér vissza a halhatatlanságban. Ráadásul a XX. századi ember hősképe a megváltozott politikai-társadalmi létmódban új arcokat emelt a követendő példaképek panteonjába. A hadvezérek, politikusok, regényhősök vagy filmsztárok helyét a hősfogalom klasszikus értelmében a sportolók vették át. Ennek kedveznek az egyedi erőt demonstráló sportok (futás, vívás, úszás stb.), és persze ott vannak újraismételt karriertörténetek is: elindulni a semmiből és megérkezni a fénybe. A sportról való gondolkodást az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakította a média, így egy-egy kiemelkedő sportoló ma már sztárként, sőt, jól hangzó brandként van jelen – például Hosszú Katinka vagy korábbról Dzsudzsák Balázs. Ennek egyik alapgesztusa a kezdőképben Eve-nek a párjával folytatott beszélgetése, ahol a fotózás és a majdani, olimpiai interjút tervezik meg, gondolják el. Ezt erősíti az a dramaturgiai fogás, hogy Eve párja maga is sportújságíró, aki végig ellenszenvesen viselkedik a luciferi edzővel. Majd miután szakítanak, a dopping ügy sajtójelenségeiben újra – de a párkapcsolat miatt árnyaltabban – előtérbe kerül az újságíró, aki a hírnév és a becsület mezsgyéjén próbál mozogni. 

A második nagy téma, amely a doppingolás fogalmával hozható össze, az emberi fizikum tűrő- és teljesítőképessége. Az előadáson végig átvonuló probléma, amelyben szétszálazhatatlanul megjelenik annak etikai, politikai, fiziológiai és emocionális vetülete. Etikai a sportszerűség és a becsület kérdésköre, politikai a darab végén is megjelenő bizottsági meghallgatás (Hogyan szabályozzuk a profi sportolást?), emocionálisan pedig a nyerni akarás iránti vágy körüljárása. A fiziológiai rész talán a legérdekesebb, hiszen itt több irányból érzékelhetjük ezt a témát. Meddig mehet el az ember? Az edző többször is megfogalmazza, hogy ember már régen elérte a sportban a fizikai tűrőképességet és már csak az ezredmásodpercek számítanak. Ezt követően érkezünk el a darab leginkább tudományos fantasztikus eleméhez. A doppingolást ugyanis – mivel a jövőben vagyunk – nem holmi kemikáliák jelentik, amelyeket szájba véve vagy vénába fecskendezve ideiglenesen megszerezhetünk, hanem génmanipuláció révén magát az embert alakítják át egy magasabb képességű, ha úgy tetszik, magasabb rendű emberré. Az ilyenfajta doppingolásnak igen komoly következményei vannak, mivel Eve a darab végére nagymértékű látásromlást szenved el. 

Ezt a témakifejtést támogatja leginkább Szabó Máté rendezése. A futópályákat és az egyenest teljesen mellőző díszletben (Ondraschek Péter munkája) a szereplők monológjai és dialógusai mindig kifelé zajlanak a néző felé fordulva. Ezzel mintegy bevonja a nézőt, aktivizálja és azonnal a témára irányítja a figyelmét, sőt, párbeszédbe kezd vele. A brechtiánus módszer alkalmazásával az előadás folyamatosan a tudatunkra had, racionális befogadást vár el. Mindvégig csak megmutat – ennek egyik eklatáns példája, hogy a futójeleneteknél végig lassított, helybenfutást látunk. Ezt a megoldás persze a tér kicsinyességéből is következhet, mindenesetre a lassított futójelenetek a sport testiségét húzzák alá, ezzel kiemelve a doppingolás témahalmazát. 

Ezzel szemben fájóan hiányolható a harmadik nagy téma kifejtettsége. Ugyanis az Ullmann Mónika által hitelesen és finoman felépített edző és Eve között kiépülő viszony talán a legérzékenyebb és legaktuálisabb téma. Főképpen a tavalyi Kiss László-ügy kapcsán (erős mondat a darabban, amikor a tanítványok megerőszakolásáról tesznek egy elejtett, kinevetett mondatot). Ez fájó űrt hagyhat maga után, feltéve, ha a sportsztárok jelensége is a feldobott témák közt található. Emiatt tisztes, de tét nélküli előadást láthatunk a Hatszín Teátrum színpadán. Kitűnő színészek, kiváló tolmácsolás, feszes és érdekes este – mégis az előadás csak bemutat, de nem végez mélyfúrást a legaktuálisabb témákban. Mégis ajánlani tudom az előadást, mert sok, fontos gondolatot indít el a sport, de leginkább az ember mibenlétéről másfél órában. 

Kalmár Balázs
Fotó: Takács Attila