Színtézis

Kezdések Bach H-moll szvitjét hallhattuk a zenekar régizenei „kontingensének” előadásában, az orgona continuonál Fischer Ivánnal. Tagadhatatlan, a BFZ barokk zenében, régizenei előadásmódban is egy kitűnő együttes – gondolok itt egyik kimondottan barokk koncertjükre, amit a Zeneakadémián hallottam. Ellenben „nyitánynak” ez a Bach darab egyáltalán nem győzött meg. Hogyan illeszkedik a koncert másik két szerzőjéhez? Az utóbbi kérdésre választ nem találtam magamban, jobb is így, legalább hallhattuk a zenekar egy másik oldalát, még ha kissé erőltetetten is. 

Amit megtanultam eddigi Fesztiválzenekaros élményeim során: sose ítéljük meg a koncertet az első benyomásról. Ha az első darab nem is sikerül mindig a legjobban, az utána következők közül valamelyik mindig „felhúzza” a koncertet. Akkor sem történt másként. Beethoven harmadik zongoraversenye nem felhúzta, hanem fellőtte a koncertet. Tény és való, ódzkodtam a darabtól, mivel Fischer Beethoven interpretációival – az amúgy kiváló hangzás ellenére – nem igazán tudok azonosulni. Ami azonban itt történt felülírta az eddigi tapasztalataimat. 

Az első tétel zenekari nyitó része mellőzte a rátelepedett homályt, ködösséget. Sokkal inkább feszülten szólalt meg. Ahogy a zenekar egyre inkább kiteljesedett, úgy vált néhol egészen tűzijáték-szerűvé a hangzás. A zongoraszóló belépése is mellőzte az eddigi konvenciókat. Erőteljesen, szinte robbanva lépett be. Várjon Dénes játéka tiszta, fényes, néhol kissé „karcos” és erőteljes volt. Innentől kezdve elfelejtettem mit hallgattam, minden új volt. A jól ismert darab egy nehéz, de élvezetes sakkpartivá vált. Nem tudtam mi lesz a velem szemben álló következő lépése. A zenekar hangzása elképesztő volt, Fischer csodálatosan játszott a szólamokkal, a jól felépített tempók és crescendok pedig feleltek az állandó meglepetésekért. A darab mind a szólista, mind a karmester részéről maximális kidolgozottságról, „mérnöki precizitásról” tanúskodott. Vegytiszta rubato-játék. 

Ilyen előadásban ezt a zongoraversenyt még nem hallottam és valami nagyon nagy csodának kell történnie, hogy még egyszer így hallhassam. Nem utolsó sorban pedig jelentősen megváltoztak az ehhez a zongoraversenyhez fűződő interpretációs elképzeléseim. Az egyszerűnek, racionálisnak tűnő zene valójában sokkalta több, érdekesebb, bonyolultabb. Lehet vele játszani, ami a Fesztiválzenekarnak mindig is jól ment.

A koncert második fele előtt ismét a prekoncepcióimmal viaskodtam. Ami a zongoraversenyeket és Rachmaninovot illeti: bármikor, bármilyen mennyiségben. A szimfónia, mint műfaj és Rachmaninov…hát, inkább akkor egy Beethoven! Előítéletek ismételt legyőzése, első tétel.

A bevezető résznek itt kifejezetten jót tesz, jót is tett a köd. Lassan bújt elő a zenekar, elkezdett fejlődni a darab. Ismét elengedhettük magunkat. A színpadon történt a csoda, mi pedig a részeseivé váltunk. A szimfónia csodálatosan hangszerelt, egy bizonyos pont után ebben merültünk el. Újra csak a meglepetések! A darab szenvedélyes sodrásával szinte észrevétlenül érkeztünk a fináléhoz. Már vége is lenne? Tényleg csak ennyi volt? 

Ezek után már tényleg érthető, hogy miért őrültek meg ezért a programért a kritikusok – és jómagam is. Ha szociálpszichológus lennék bevezetném az ilyen koncertekre a „BFZ-flow” kifejezést. Koncertélmény minden mennyiségben. Kiválóság ismét átélve. Azt hiszem ide többet nem is szükséges írnom.

Békési Botond