Színtézis

Hitelesen gyereket játszani nagyon nehéz. Hitelesen játszani kortalan gyerekeket még nehezebb. Olyan darabot megírni és megrendezni pedig, amely egyáltalán lehetővé teszi a hiteles játékot, szintén nagyon nehéz. De úgy tűnik, Fekete Ádám és a Stúdió K társulata jó csapatot alkot: nem csak egyszerűen megoldani sikerül ezt a feladatot, de magas színvonalon teljesíteni is. 

A hagyományos színházi felfogás értelmében az a jó darab, amely során a néző azokon az érzelmi stációkon megy keresztül, amelyeken a karakterek is. Nos, ebben az előadás esetében ez tökéletesen megvalósul: a néző pontosan annyira zavarodik össze a végére, mint a saját tapasztalatait feldolgozni képtelen, újra meg újra gyermeki jegyeket produkáló felnőtt szereplőgárda. Illetve legalábbis a szereplőgárda, tudniillik az egyik markáns tapasztalat, ami az előadásban jelentkezik, hogy képtelenek vagyunk pontosan behatárolni a szereplők korát. A skála a gyerekes felnőttől a felnőttes gyerekig terjed, már ezzel jelezve, pszichológiailag mennyire vékony a határ közöttük. 

Fekete Ádám íróként és rendezőként is jegyezi a darabot, ami ezúttal több mint jól sül el. A képzelet és képzelgés középpontba állításával olyan vonásra tapint rá, amely úgy hívja elő a nézőben a gyermeki léthez tartozó (vagy annak vélt) mechanizmusokat (például megoldási stratégiákat válsághelyzetekre), hogy észre sem veszi. Éppen ez az ösztönös azonosulás adja meg az előadás kulcsmotívumát, sőt, ez maga az: a gyermekkorhoz, a gyermeki létállapothoz való öntudatlan visszacsatolás. Ez az egész pedig azért lehetséges, mert Fekete Ádám nagyon érzékenyen választja ki azokat a típusszituációkat, amelyek képesek rá, hogy bevonják a nézőt a gondolkodásba, arra késztessék, hogy fejben maga is megoldani igyekezzen ezeket a helyzeteket. 

Az előadást a képzelet egy másik aspektusának megjelenése teszi még feszültebbé: néhány elejtett mondat után válik világossá, hogy nem szabad mindent valóságosnak vennünk, amit egyik vagy másik szereplő akként mutat be. Ettől a ponttól kezdve a gondosan felépített biztonságérzetünk megdől, leomlik, hogy ürességünk és hiányosságaink még feltűnőbben jelenhessenek meg a már-már szürreálisra színezett gyermekvilággal szemben. 

A díszlet jellegzetes Márkus Sándor-i jegyeket mutat (gondolok itt elsősorban a színpad hátsó traktusában felállított nejlonburokra). A viszonylag kis méretű, tulajdonképpen teljesen átjárható, azonban soha át nem lépett elválasztó elemek jelenléte a távolságot is relativizálja, így emelve az előadás terét abba a tapasztalaton túli lebegésbe, amelybe Fekete Ádám az időt emeli. 

A színészi alakítások is elérik ezt a magasra tett mércét. Legemlékezetesebb számomra Sipos György és Pallagi Melitta játéka, akik az említett gyerekes felnőtt-felnőttes gyerek tengelynek éppen a közepén helyezkednek el. Szürreális, furcsa típusfigurákat játszanak, mégis olyan elevenen, hogy a nézőnek egy pillanatra sem jut eszébe megkérdőjelezni a létezésük valódiságát. Ezzel szemben Songoro Laura, György Zoltán, a kocsmárosnőt játszó Homonnai Katalin és az apafigurát alakító Spilák Lajos karaktere éppen a realitásuk miatt megindító. Főleg az előbbi kettő, akinek gyermekkarakterei kénytelenek túl hamar felnőni, így sok esetben érettebbek az életkorilag felnőtteknél. (Ez a helyzet finom gúnnyal felveti azt a kérdést is, hogy valóban problémának nevezhetők-e az olyan mentális jellegű akadályok, amikkel a felnőtt társadalom nagy része napjainkban küzd.) Nyakó Júlia és Lovas Dániel is helytállnak szerepükben, azonban abban a nagy hatásáradatban, amely a nézőt éri, karaktereik kissé halványabbnak tűnnek. 

A technikai stáb (fény: Szapu Márk, hang: Bartha Márk) pedig érzékenyen segíti elő, hogy ezek a realista és szürrealista elemek egységgé álljanak össze. Főként a sötétben játszódó hófúvásos jelenetek azok, melyeknek a szövege mellett a megvalósítása is kettős, fizikális és mentális értelmezést sugall a fény hiányával és a süvítő szél hangjával. 

Az előadás tehát majdnem tökéletesen egységbe hangolja azt az iszonyú mennyiségű gondolatot és emóciót, amivel foglalkozik. A szöveg, a rendezés, az alakítások és a technika mind a maga helyén, egyik sem igyekszik a másik elé tolakodni, az összjáték finom. Ugyanakkor nagyon sok vetületet, értelmezési lehetőséget kínál, amely akár a többszöri megtekintésre is sarkallhat. 

Elefánti Emma
Fotók: Pintér Leó