Színtézis

Anthony Burgess Egy tenyér, ha csattan című regényét ugyanazon címmel Lucia Cox brit színész-rendező adaptálta színpadra. Ennek Zöldi Gergely által lefordított változatát rendezte meg az öt éve végzett Erdeős Anna a Mozsár Műhelyben. Kevés díszlettel, jelzésértékű jelmezekkel, érzelemdús zenei aláfestéssel.

Az 1961-ben írt műben Burgess a maga fanyar, szatirikus és cinikus humorával kifigurázza, gunyorossá teszi elsősorban a nyugati, de egyébként általánosságban a világ(unk) felszínességét, manipulálhatóságát és kicsinyességét. Valamint azt, hogy mennyire ki tudnak fordulni önmagukból az átlagos, a szürke hétköznapokban élő emberek, ha a média, a tévé közelébe kerülnek, főleg, ha emellé még óriási vagyonra is szert tesznek. A pokoli humor mellett érződik az a mély fájdalom és kétségbeesés is, amellyel a szerző szemléli a britek – és amúgy az európaiak – Amerika majmolását, a puszta külcsín hajszolását a belbecs, a műveltség és a kultúra helyett.  

Erdeős ezt az egyszerre humoros és kritikus, emberi helyzetekben bővelkedő művet egy nagyon egyszerű, ugyanakkor beszédes térben helyezte el. A színpadon csupán egy nagy, élénk színű tévéképernyő keretet látunk, továbbá egy kék kanapét és két, rózsaszín és narancssárga színekben pompázó karosszék. Rikító és szembetűnő színkavalkád jellemzi az egyszerre több szerepben is megmutatkozó Mohai Tamás ruháját is. A fiatal színész nemcsak orgánumában és hanglejtésében, hanem mozdulataiban és gesztusaiban is elkülönítette a lovas derbi közvetítőjét, a quizshow „tipikus” műsorvezetőjét, és a szélhámos költőként fellépő szerető figuráját. Ily módon egyedi ízt kapott mindegyik általa megformált szerep.

Hasonlóan kidolgozott és jól hozott volt Howard Shirley, a szürke öltönybe öltöztetett, szigorú és merev, érzelemkifejezésre nem vagy csak egy-egy kirívó, szenvedélyesebb pillanatban képes férj személyisége Ódor Kristóf tolmácsolásában. Ódor egy pillanatra sem esett ki a magára erőltetett merevségből és önfegyelemből, még a megváltó és megtisztító öngyilkossági tervét is higgadtan, már-már tárgyilagosan adta elő a feleségének, Janetnek. Akinek szintén vele kellett volna halnia − Howard szerint. A fotografikus memóriára és/vagy a showműsor során hirtelen elnyert óriási pénzösszegre és/vagy a lelkében lévő magasztos és világmegváltó gondolatokra és/vagy az ebből a rohadt, elkorcsosult, (filozófiai értelemben) élhetetlen világból való elvágyódásra utalhatott a bal mellényzsebén feltűnő kék kis szárny. Amiképpen az adott karakter fő személyiségjegyére célzott a szenvedély piros kis tűzjele, amely Mohai szerelésén volt látható, hasonlóképpen Janet Shirley szürke kosztümjénél, amelyen pedig egy nagy szív piroslott. A szerelemre, szenvedélyre, érzelmekre, az életre és a pillanatnyi örömökre szomjazó szívé.

Sajnálatos, hogy ez az ív csak ebben a textilszívben jelent meg, Szabó Erika játékmódjában már kevésbé. Sablonos és részletekben kevésbé gazdag játékmódjával egyhangúan, dinamikátlanul tolmácsolta Janet gondolatait. Szabó − gesztusait, mimikáját és hangszínét tekintve −  ugyanúgy viselkedett kissé együgyű, szerencsétlen, a férjének mindenben igazat adó „szürke és hétköznapi” nőként, mint amikor – már gazdag asszonyként − szenvedéllyel és izgalommal telve viszonyt kezdett a házukba ideiglenesen beköltözött költőpalántával. Talán egyszer volt érezhető tónusváltás játékában, amikor mániákus, enyhén megőrült férjét önvédelemből leütötte. Meggyilkolta azért, hogy ne neki kelljen öngyilkosnak lennie egy jobb világba való érkezés reményében.

Erdeős rendezése jelzésértékű, illusztratív és a maga módján „szabályos” volt.  Ám a mélység, a zsigerekig ható szembesítés ezzel a felszínes világgal – nos, ez elmaradt.  Szatírikus elemekkel megtűzdelt előadás tanúi voltunk, de nem szatíráé. Burgess adaptációt láttunk egy keretes szerkezetben – Szabó a darab kezdetén és a végén is megosztja velünk rövid monológját −, ám markáns vélemény vagy irány megfogalmazása nélkül. S noha az előadás címében szereplő tenyér elsősorban a (bármikor, bármilyen körülmények között, szinte kötelező jelleggel megadott) tapsra utal, minden pofonnál szintúgy egy tenyér csattan az arcon. Egy szelíd legyintést, egy enyhe taslit kaptunk csupán a Mozsár Műhely színpadán. Pedig milyen jó lett volna, ha egy csattanós, józanító pofonnal tértünk volna haza…!

Németh Fruzsina Lilla

Fotók: Kállay-Tóth Anett