Színtézis

A Vándorkutya mindent lát - ellentétben a világgal, ami előtt olyannak mutatjuk az életünket, amilyennek akarjuk. Ez a Vígszínház számára írt új darab azonban nem a közösségi médiáról, vagy az általa az életünk részévé vált kukkolásról szól: a színlelők itt maguk a szülők, a kifigyelők pedig saját gyermekeik. Utóbbiak nincsenek jelen, az ő szemük, fülük és legfőképpen a hangjuk a Vándorkutya, vagyis egy nyúzott, toldozott-foltozott plüsskutya. Az előadás idejére pedig a néző is bepillanthat abba, amit a Vándorkutya gombszemei látnak.

A színpad trükkös bútorai mellett rögtön szembeötlik a fényekkel generált kontraszt. Ami meg van világítva, az aktuális. Ahol félhomály van, ott a többi szereplő lazíthat, most nem őt figyelik. A reflektoroknak még egy szerepe van, mégpedig a thrillerbe vagy horrorba illő szorongás megjelenítése. Időnként a szereplők arcára kiül a rettegés, a sötétben állva csak a villogó fényben látjuk őket. Ezek a pillanatok erősek és hatásosak, de vannak olyan Hitchcock-filmekbe illő pillanatok is, amelyek túlzásba esnek. A látvánnyal kapcsolatban azonban nem mehetünk el szó nélkül a jelmezek mellett sem. A jelmeztervező Pető Kata ízléses, ám nem hétköznapi ruhamegoldásokat varázsolt a színésznőkre, valamint a jellemüket tükröző ingeket és zakókat adott a férfiakra. A szabáson kívül rajzolt zsebekkel tették játékossá a táskákat, kabátokat, ami nem csupán érdekes, de akár divatos is lehetne az utcán viselve.

A darab fő témája, hogy milyen érzés megfigyelve lenni, ám nem a klasszikus orwelli módon. A szereplők átlagemberek, átlagos élettel és titkokkal. A tét nem az, hogy rendszerellenessé válnak, csupán annyi, hogy a (óvodai) közösség számára, amelyhez gyerekeik révén kötődnek, kiderül, hogy közel sem makulátlan az életük. A történetvezetés az amerikai drámákra emlékeztet, Edward Albee: Nem félünk a farkastól, vagy Eugene O’Neill: Hosszú út az éjszakába című darabok keltették bennem ugyanezt a szorongó érzést, a szereplők interakcióin keresztül ugyanis egyre többet tudunk meg a feszültséget kiváltó titkokról.

Az író-rendező Pass Andrea remekül játszik a titkok kipattanásának időzítésével. A néző sokat tud, de közel sem mindent, így érik meglepetések. A Nem félünk a farkastólhoz hasonlóan itt is egy baráti összejövetelen csúcsosodik ki a cselekmény. Minden összeér és még sohasem volt ilyen nehéz titkolózni a Vándorkutya előtt, mint amikor a három pár összejön és az őrületig hergelik egymást; nem tudhatják, kiről mit fecsegett ki a másiknak a plüsskutya.

A színészek feladata nehéz, hiszen úgy kell megformálniuk a szerepeiket, hogy azok ne tűnjenek egy paródia egysíkú karaktereinek, annak ellenére, hogy igenis érezhetően kidomborodik egy-egy jellemző tulajdonságuk. Anyuka feledékeny, Klaudia ideges, a férje nyugodt, és így tovább. Az alakítások közül kiemelkedik Halász Judit, aki a demens nagymamát formálja meg olyan ártatlanul és szerethetően, hogy azoknak a szívét is megszólítja, akik nem tudnak közvetlenül kapcsolódni a betegséghez. Lánya ridegsége természetes reakció az anya öregedését és leépülését elfogadni képtelen gyermektől. Klaudia, azaz Majsai-Nyilas Tünde mondja ki a darab egyik legőszintébb mondatát: „egész nap dolgozom, mint egy állat, és aztán itthon vár a félhülye anyám.” – a karakter szorongása és neurotikussága ellenére sok helyzetkomikum forrása, anyjával folytatott párbeszédei szúrósak, ám izgalmasak és nevettetőek is.

A nagymama karaktere azért is fontos, mert betegsége révén gyermeki állapotba kerül, így a felnőttek közül egyedül rá nem jelent fenyegetést a Vándorkutya. Mulatságos, ám egyben megható a jelenet az, ahol a nagymama betoppan a felnőttek partijára a régi idők módija szerint, majd csillogó szemmel figyel, és talán emlékezik is. A darab követi a jól bevált sémát, és komikumot generál egy betegségből, egy személyes tradédiából. Ehhez jól és rosszul is hozzá lehet nyúlni. Szerencsere ez a darab jól csinálja; a komikum nem fordul keserűségbe, csupán szomorú meghatottságba.

Szerethetően alakítja Tar Renáta is karakterét, Jutkát, aki üdítő változáson megy keresztül; a kezdetben szorongó anyából előbújik a tájszólás, és a pajkosság, uralkodó férjéből mimóza lelkű férfi bújik elő – elnyomásra épülő házasságuk felborul. Mindeközben a sztoikus Edina és a cinikus Vilmos marad csak stabil.

A darab aktualitását a titkokban és a magunkról mutatott képben látom. A közösségi médiát lapozgatva csupa álomnyaralást, tökéletes szülő-gyermek kapcsolatolat és finom vacsorákat látunk. Senki nem rak fel képet a veszekedésekről vagy az odaégett rántottáról. Mit éreznénk, ha valaki életünk ezen pillanatait híresztelné éppen azoknak, akik előtt jó színben szeretnénk feltűnni? A tökéletes család illúziójának legfőbb ellensége éppen a gyermek, hiszen ő még nem látja át a felnőttek komplex titokhálózatát. És amiről a gyermekek félnek beszélni, azt elmondja a Vándorkutya.

Pataki Anett

Fotók: Dömölky Dániel