Színtézis

Ha házasságról van szó, mindenki megbolondul. Ideggörcsös eladó lány, csalódott házas férfi, döntésképtelen agglegény, irreális önképpel rendelkező kérők lepik el a Katona színpadát. Na de miért?

Ascher Tamás kísérletének nyilván az lett volna a lényege, hogy a felszínes jelenségek mélyére ásva Gogol bohózatának egy összetettebb, kevésbé paródiajellegű változata készüljön el. Ezzel kapcsolatban viszont felvetődik bennem két nagyobb probléma. Az egyik, hogy a darab szerkezete (főleg a kérők hosszú jelenetei miatt) nem igazán teszi lehetővé valódi konfliktusok kialakulását, ugyanaz az egyetlen elem (Rajkai Zoltán mint Kacskarjov és Fekete Ernő mint Padkaljoszin huzavonája) ismétlődik, számomra már-már unalmasan sokszor. 

Az egyetlen olyan pont, ahol izgalmas folyamatok indulnak el, az Padkaljoszin és Agafja, a menyasszony (Jordán Adél) külső nyomásra történő „egymásra találása”. Ahogy ez a két felnőtt ember ebben a szituációban viselkedik, az visszamenőleg is több homályos elemet megvilágít. A találkozóik két szégyenlős kamasz randevújaira emlékeztetnek. Agafja (akiről tudjuk, hogy a szülei már egy ideje nem élnek) kislány módjára bebeszéli magának, hogy szerelmes, fizikai tüneteket produkál, egészen beleéli magát. Padkaljoszin pedig kisfiú módjára sodródik az eseményekkel, majd mikor újra elbizonytalanodik, egyszerűen elszökik.

Az, hogy ilyen gyerekes módon viselkednek (illetve a kérők teljesen hibás önértékelése) rámutat valami súlyos példaképhiányra, és arra, hogy ez ma már nem csupán a fiatalabb generációk problémája.

A másik nagy gond az elképzeléssel, hogy a szöveg paródiajellege nem enged meg túl sok őszinte megnyilvánulást, így a karakterek realista bemutatására való törekvés a színészek részéről rendszerint kudarcba fullad.

Fekete Ernő korrekt, de tökéletesen súlytalan, mint egy Moliѐre-hősszerelmes. Néhol (mint például amikor barátja megijeszti, és elejti a tükrét) kicsit sokká is válik.  Rajkai Zoltán nagyon is túljátssza a figurát: görcsös lendületének indokait – hogy barátja számára feleséget szerezzen – csak találgathatjuk. Jordán Adél két üzemmódban működik a darab folyamán: a pánikoló-ideggörcsös illetve az őszinte-kétségbeesett nőt is játssza. Az ő játéka számomra akkor hiteles igazán, amikor az előbbi kerül előtérbe, az őszinteség (talán nem az ő hibájából) nem működik.

Akik ebben az értelmezésben (is) jól tudnak működni, azok a karakterfigurák. Fullajtár Andrea nagyszerű Fjokla Ivanovna, a házasságközvetítő szerepében: hangos, karakán, kissé cigányos figurája akár szintén érkezhetett volna egy Moliѐre-komédiából. Nem akar se több, se kevesebb lenni, mint ami: egy kenyerét kereső, jó rábeszélőkészségű üzletasszony.

A kérőkön (Bezerédi Zoltán mint Rántotta, Vajdai Vilmos mint Anucskin és Keresztes Tamás mint Zsivakin) nem igazán látom az elmélyítési törekvéseket, de talán ez nem is nagy baj. Egyenként és együtt is kitűnően működnek: egyenként remekelnek a maguk egy-egy felnagyított jellemvonásával (Bezerédi a kapzsisággal, Vajdai a tétovasággal, Keresztes a bárdolatlansággal), együtt pedig materializálják az Agafjára nehezedő nyomást.

Elek Ferencnek (Sztyepan) összesen talán tíz mondata van, de abban is képes maradandót nyújtani: a gazdájáért rajongó, neki mindenben jót akaró és engedelmeskedő szolga hamar megnyeri a szíveket. Merész társítás ugyan, de ez a rajongás, a házasság heves ellenzése és a zárójelenet (Padkaljoszin és Sztyepan boldogan, könnyeden könyökölnek a kanapén) finoman jelezhet valami vonzódásfélét is.

A másik olyan elem, ami nagyon jól működik, az a helyzetparódia. Ascher Tamás egyes megszólalásokat, gesztusokat nagyon színpadias-filmes, hollywoodi jellegűre vesz, alá pedig betesz ugyanilyen jellegű zenerészleteket (zene: Dargay Marcell), ami így együtt már olyan erős utalás, hogy egyértelműen leképződik bennem a műfajnak szánt fricska.

Az előadás befejezését egyébként kicsit laposnak érzem. Agafja és Padkaljoszin „egymásra találásakor” felvetődik a kérdés, hogy megadja-e az ember magát a társadalmi konvencióknak, elhiteti-e magával, hogy ezeken keresztül vezet az út a boldogsághoz. Azzal, hogy az említett zárójelenettel ezt megválaszolják, ez az egész kérdéskör bagatellizálódik, hiszen ha ilyen egyszerűen meg lehet oldani, nem is lehet olyan bonyolult maga a probléma sem.

A díszlet (Khell Zsolt) is meglehetősen esetleges: sokáig realista, az első felvonás végén megpróbál szimbólummá válni (mozgásaival talán az elszállás-összenyomás fogalmakat próbálná illusztrálni), de ez, megfelelő alátámasztás hiányában csak egy levegőben lógó gesztus marad.

Összességében az előadás olyan, mintha a rendező és a társulat küzdelme lenne a szöveggel, melyben végül az előbbiek maradnak alul. De ez a vereség azért nem egy méltatlan, megalázó vereség: erős pontjaikat az alkotóknak is sikerül itt-ott megmutatniuk.

Írta: Elefánti Emma
Fotó: Horváth Judit