Színtézis

Mein Stolzer Wassen Swan – Az én büszke fehér hattyúm, így nevezte szegény megboldogult Henrik egyetlen leányát. Ennek a hattyúnak pedig küldetése van, a családja az ő szárnyain kíván visszarepülni a trónra – vagy legalább is megközelíteni azt. A terv nem kevés áldozatot igényel, még szerencse, hogy itt hisznek az emberek egyenlőtlenségében. A hattyú azonban felnéz a csillagokra, és eltűnődik, miért is csinálja ezt.

Mi a közös Grace Kellyben és Tenki Rékában? Nos, amellett, hogy mindketten szőkék és szépek, ugyancsak elmondható róluk, hogy belebújtak már a kissé merev, ám a végletekig engedelmes, üvegkalitkában nevelt nemesi lány, Alexandra szerepébe Molnár Ferenc 1920-ban írt drámájából, A hattyúból. Már a hollywood-i színes film is egy némafilm feldolgozása volt, ezek mellett azonban számtalanszor állították színpadra ezt a klasszikust. Vajon miért vesznek elő újra és újra egy olyan elavultnak látszó témát, mint egy trónfosztott Habsburg-ág az uralkodói véráramba való visszakerülésre tett erőfeszítése? Azért, mert bár ez adja a darab történetét, az mégsem erről szól.

A történet Alexandra, a család egyetlen, és teljes mértékben tökéletes lányának kiházasítása körül forog. A többi szereplő mind pusztán ezért él abban a pár napban, amíg a trónörökös, Albert náluk vendégeskedik vidéken. Beatrix, az anya, tapasztalt háborús stratéga módjára latolgatja az esélyeket és keresi a lehető legeredményesebb taktikát, még a legádázabb fegyverek bevetésétől sem retten vissza. Csákány Eszter csak úgy sugározza magából az erőt a ambiciózus anyaként – ahogy bátyja fogalmaz: máter passzionáta –, úgy sétál fel-alá a színpadon, úgy felügyel és rendelkezik, hogy a néző megzavarodik; milyen uralkodásra  vágyik ez az asszony, aki már voltaképpen uralkodó – méghozzá a saját családja felett. Szorosan mellette kell említenem a testvérét, Symphorosát alakító Takács Nóra Diánát, aki csendes, meghunyászkodó karakterével kontrasztot alkot Beatrixszal és ha lehet, még jobban felerősíti őt. Ellenben az éppen befutó testvér, a papnak állt Jácint szarkazmusa minden megszólalással gyengíti Beatrixot, gyakran humor tárgyává teszi őt, és ettől lesz az anya karaktere mégis szerethető és átérezhető. Jácintot Mácsai Pál alakítja, akire remekül illik ez az élcelődő, ám furfangjával a gondokat hamar megoldó karakter.

Bár a darabot a fent említett színészek viszik a hátukon, a történet mozgatórugóját mégis a fiatalok adják. Az egysíkú Alexandra a második felvonásra oldódik fel, Tenki Réka ennek megfelelően kezdetben teljesen érzelemmentes, később viszont annál hevesebb színészi játékot mutat. Ez az ellentétpárok darabja, ugyanis a fiatal fiúk tanárát, a hatalmi játékok áldozatául esett kisembert, Ági Miklóst alakító Nagy Zsolt még tanítás közben is lelkes és szenvedélyes. Ez oda vezet, hogy a darab során jó pár nyelvbotlást észre vehet a szemfüles néző, ám ezek nem ütnek el a karaktertől, így nem zavaróak. A közember karaktere szintén szemben áll az őt körülvevő nemesekével. Furcsa helyzet ez, ahol, bár a tudását megbecsülik, mint embert, semmibe veszik. A „szegény emberke… szegény pedagógus…” nincs se rosszabb, se jobb helyzetben, mint mai pályatársai. A tanári hivatás szükséges, nagy tudást igényel, mégsem illeti meg őket a kellő tisztelet. A tanár gúnyolásának aktualitását egy-két színészi kikacsintásból is érezni. Azonban nem ez az igazi szolgaság; a tanár oda megy, ahova kedve tartja, a hattyú, vagyis Alexandra azonban kénytelen élete végéig a tavon siklani, ha nem akar az emberek világában botladozni. Albert (Ficza István) jelmeze ezt remekül szemlélteti: a zárójelenetben csuklóját és nyakát pórázra emlékeztető ékszer köti össze.

Amellett, hogy fontos a klasszikusokat ismerni és azokat eredeti valójukban bemutatni, ugyanolyan fontos azokat formálni az idővel, hogy azok képesek legyenek ugyanazt az élményt nyújtania az aktuális kor nézőjének, amit a keletkezés idején. Polgár Csaba nem torzítja a darabot, csupán segít kiemelni annak erősségét, a humort, amit semmilyen rendezés nem lenne képes leplezni. A felújított szövegkönyvbe kerültek modern utalások, és feltehetőleg Blondie – Heart of Glass című száma sem harsant fel a szereplők ajkán a ’20-as években.

A darabot három felvonásban játszák, a részek pedig logikailag jól elkülöníthetők. A szünetben azonban óhatatlanul figyelmes lesz az ember egy-két elejtett szóra a darabbal kapcsolatban. Egy hozzám közel ülő hölgy kifogásolta a modern elemeket, kifejezetten nem tetszett neki a zenés betét, holott szerintem ez fűszerezte meg igazán a darabot. Azt nem tudni, hogy szükség volt-e erre a fűszerre egyáltalán, hiszen a nevetés szinte percenként hangzott fel a nézőtérről, elég volt maga az eredeti szöveg, egy-egy jól célzott pillantás, hümmögés, hangsúly, vagy a jól elhelyezett hallgatás.

Modern elemek megfigyelhetőek még a díszletben – a gyönyörű díszletben, amely Izsák Lili munkája. Annyira szép a többfunkciósra festett fal, hogy fel se tűnik a hagyományos televízió, amin keresztül a család a herceg rezdüléseit figyeli. A teret klasszikus bútorokkal, ám minimál módon rendezték be, és benne úgy járnak egyes szereplők – Alexandra és öccsei – jelmezeikben, mintha megelevenedett festmények volnának. A díszlet része egy aranyhal is, amely talán jobban jellemzi Alexandrát, mint a darab címállata, a hattyú. Az aranyhalat is a szépségéért tartják, üvegakváriumban, amin keresztül mindent lát, ám fogságban tölti az életét, és csak úszik körbe-körbe. Az alkotók egy neonfeliratot is elhelyeztek a díszleten: We are more than beautiful. A szavak sorra villannak fel a legfontosabb pillanatokban, mert ahogy azt a darab ki is mondja, ezeknek az embereknek nincs más, csak a szépségük.

Pataki Anett

Fotók: Horváth Judit