Színtézis

A CAFE Budapest programsorozatának előadása

• Leonard Bernstein: Candide

Rendező: Böhm György

Karmester: Hámori Máté

Közreműködött az UMZE Kamaraegyüttes

Idén augusztusban töltötte volna századik életévét Leonard Bernstein, akinél kevés sokoldalúbb alakja volt a huszadik századi zenének. Elsősorban karmesterként ismerjük és ezen mivoltában sem tudnánk csak karmesternek tartani. Vezényelt és áradt belőle a zene. Volt ő más is, zeneszerző, pedagógus, népnevelő, egy fantasztikus ember. Lehet túlzás ezt állítani, de Leonard Bernstein maga volt a ZENE.

Stílszerű volt tehát, hogy az idei CAFE Budapesten műsorra tűzték legismertebb operáját, a Voltaire regénye nyomán készült Candide-ot, hogy a közönség – a BFZ Bernstein-maratonján kívül, ahol csak a nyitány csendült fel – még közelebb kerüljön zeneszerzői munkásságához.

Bernstein zenéjét nehéz behatárolni. Érződnek rajta századának meghatározó klasszikus zenei eszközei, ugyanakkor néhol romantikus, játékos, mint Haydn, de az amerikai zenéhez, a jazzhez sem ódzkodott nyúlni, akár csak a popzenéhez. Zenéjében is érződik sokoldalúsága, érződik benne Lenny Bernstein. Ugyan így színpadi művében, ami szintén nehezen elhelyezhető. Formálisan opera, de akad benne operett és musical is.

Ha pedig már opera és zene, akkor következzen az este első csalódása. Bernstein ezt a darabot szimfonikus apparátusra komponálta és ez nem véletlen. Csodálatos hangszerelésű részekkel találkozhatunk. Szerzőnk szerette a showt és ezt meg is mutatja a zenekar által. Szimfonikus zenekarról azonban itt szó sem volt. Az este közreműködője az UMZE Kamaraegyüttes volt, ami nem lett volna gond, elvégre a kamarazenekart is van, hogy kibővítik kicsit, erről viszont szó sem volt. A vonós szólam botrányosan kicsi, rezek és ütősök azonban – a mérethez képest – bőségesen, a hiányzó szólamokat pedig egy zongora és egy csembaló volt hivatott pótolni azt okozva, hogy az egész hangzás egy némafilmes vurstli benyomását keltette.

Énekesek frontján sem volt jobb a helyzet. Egy 1989-es Londoni felvétel – vezényelt maga a szerző – tanúskodik róla, hogy a darab képzett operaénekeseket igényel (példának lásd a „Glitter be gay” áriát), amit meg is kapunk: Nicolai Gedda, Chirsta Ludwig, Adolph Green (igaz ő Pangloss szerepében, ami félig prózai, azonban az amúgy dalszövegíró Green kitűnően játszott). Az este főszereplőjéről, Szemenyei Jánosról, aki operett-musical énekes lévén nem igazán birkózott meg a szerepe vokális feladataival. (A színészikkel sem igazán, de arról később.) Ugyan így a Kunigundát alakító Antonia Dunjko sem hozta azt a hangot, ami ideális lett volna, pedig benne egy operaénekest tisztelhetünk. A már fentebb példaként említett ária díszítésekkel teli fináléja is inkább hatott sipítozásnak, mint légies szopránfutamoknak. Kálnay Zsófia, mint Paquette azonban kimondottan jót alakított, ahogyan Wiedemann Bernadett Félfenekű hölgye is élvezetes volt.

Az előbbiekhez tartozóan jegyezném meg, hogy az előadás nyelvi problémákkal is küzdött. Ha egyszer adott egy teljes mértékben angol nyelven íródott darab – kitűnő humorral - , akkor miért kell félig angolul, félig magyarul előadni azt? Míg a darab mozgatórugóját adó narrációt magyarul hallhattuk, addig a dalbetétek eredeti nyelven csendültek fel (feliratozva természetesen). Döntsék már el, hogy milyen nyelven akarnak játszani! Ha angolul, akkor angolul legyen, pláne, hogy feliratozható minden, akár csak az Operában vagy egyéb operát játszó helyeken. Ha pedig magyarul, akkor meg a szövegkönyv biztosan elérhető fordításban vagy lefordíttatható.

Legvégül a színpad. Böhm György koncepciója kísértetiesen hasonlított Fischer Iván itthon is bemutatott két rendezéséhez, a Don Giovannihoz és a Falstaffhoz. Aki látta Fischer Falstaffját és olvasta jelen előadás ismertetőjét könnyen rájöhetett a hasonlóságra. A Candide érdemelt volna egy kicsit több kreativitást! Túri Erzsébet díszlete egyébként egy kitűnő multifunkcionális teret adott, Kemenesi Tünde pedig igényes jelmezeket alkotott a darabhoz.

Ha eddig még nem fájt volna eléggé, akkor hadd lőjem le az este „fénypontját” is: Hámori Máté karmestert az oroszlán szerepében. Képzeljük el…de inkább ne.

Azt nem tudom, hogy Leonard Bernstein mit mondott volna erre az előadásra, de el tudom képzelni, hogy nem lett volna boldog, ahogyan én sem vagyok az. Szép reményekkel és a darabhoz, szerzőjéhez, az ez évi centenáriumhoz illően magas elvárásokkal indultam neki az estének, a végére azonban inkább megsemmisültem és szörnyen kellemetlenül éreztem magamat.

Lehet a korabeli kritika nem ujjongott Bernstein Cadidejáért, lévén eklektikussága miatt megvannak a maga problémái. Én személy szerint egy fantasztikus, szórakoztató darabnak tartom, amit bátran merek ajánlani az operával ismerkedni vágyóknak, de nem ilyen kivitelben.

További lesújtó soraimat megtartom. Azt hiszem ezt már nem szükséges fokozni.

Békési Botond

Fotók: Posztós János(MÜPA), internet